Nincs új a nap alatt, de a régi még mindig szórakoztató?

A leginkább a Woody Allen-féle intellektuális, „dumálós” vígjáték kategóriájába sorolható film története olyasmi, amit már vagy ezerszer láttunk a vásznon. A főhős, Adrien (Benjamin Lavernhe) gátlásos, harmincöt éves férfi. Mindenben átlagosnak mondható: gondolkodása, kinézete, képességei alapján egyszerűen egy a több millió hasonló ember közül. (Becsületére legyen mondva, nem is akar több lenni.) Élete szerelme, Sonia (Sara Giraudeau) épp elhagyta, vagyis tulajdonképpen nem is elhagyta – még a valódi drámát is megspórolták nekünk –, inkább csak „szünetet kért”, vagyis egy ideig szeretne külön élni.

Ha főhősünk kínlódásához mindez nem volna elég, még nővére is bejelenti, hogy férjhez megy, és öccsét kéri fel, hogy mondjon beszédet az esküvőn. De Adrien, aki egyfajta francia Woody, utál a nyilvánosság előtt beszélni, és nem is tud, csakúgy, mint barátkozni, társaságban megfelelően viselkedni és szórakoztató lenni. Valljuk be: Adrian bizonyára szerethető, de rendkívül unalmas figura, legfeljebb iróniára való hajlama értékelhető.

Innentől a szokott mederben folyik minden: a múltra való emlékezés során előjön egy gátlásos kisfiú anyakomplexusa (az anyát Guilaine Londez alakítja, kifejezetten jól, eljátszva saját maga fiatalkori és idősebb önmagát is), nővérével való ambivalens viszonya és a többi, ilyenkor szokásos „trauma”.

Adrien, miközben csetlik-botlik a filmvásznon, a nagy amerikai rendezőhöz hasonlóan kommentálja is cselekedeteit. A tervezett esküvői beszéd megírása vagy inkább kigondolása az a vezérfonál, amelyre mint a gyöngyök, felfűződnek a szemünk előtt a múlt eseményei, a szakításhoz – szünethez – vezető szerelmi történet, és Adrian jelenlegi gondolatai. Csak épp: valószínűleg nemcsak Adrian közepes és unalmas, de a forgatókönyvírónak sincs igazán nagy fantáziája. (A forgatókönyvet is a rendező jegyzi.)

A többé-kevésbé humoros epizódok között sajnos sok az ízléstelen és kínos, a ZS kategóriás amerikai vígjátékokat idéző poén, például, amikor főhős a horrorfilmszereplő Freddy Krueger jelmezébe bújva akaratlanul felnyársalja pengés kesztyűjével a vendéglátóját. Az alkotásnak máskor sikerül megközelíteni a valóban szellemes francia vígjátékok színvonalát, de ez az egyenetlenség, az amerikai vígjátékstílus és a franciás, intellektuálisabb vígjáték közti lavírozás azonban nem tesz jót a filmnek.

Mint ahogy a szintén közepes színészi alakítások sem. Benjamin Lavernhe még viszonylag tisztességesen eljátssza a főhőst, ám partnere, Sara Giraudeau túljátssza a szerepét, és nem is túl emlékezetes az alakítása. Sajnos az anya kivételével ugyanez mondható el a többiekről is. Mentségükre szolgáljon, hogy a forgatókönyv sem kínált valódi karaktereket, amelyeket meg lehetett volna tölteni élettel.

A happy end természetesen nem marad el. Addigra már nagyrészt elfelejti a film elejét a néző, és nem is kár érte. Két hónap múlva valószínűleg csak arra fogunk emlékezni belőle, hogy láttuk.

A vállalt feladatát, ha úgy tetszik, mindenesetre teljesítette a rendező – igaz, ez a feladat nem volt valami komplex dolog: egy egynyári, felejtős vígjáték. Hát, sikerült.

A beszéd (Le discours)
Francia vígjáték, 87 perc, 2020
R.: Laurent Tirard
10/6