Kultúra

Miért jó egy kép, és miért nem jó egy másik?

Dokumentumfilm Gerhard Richterről – Corinna Belz filmje nem csak műfajában különbözik Donnersmarck munkájától

Az utóbbi években két, más műfajú és teljesen más konklúzióra jutó film született a ma élő egyik legnagyobb kortárs német festőművészről, az 1932-ben született Gerhard Richterről.

Miért jó egy kép, és miért nem jó egy másik?
Noha a narrátor hangjaként a háttérben feltűnik a rendező egy-egy jelenetben, a művész (képünkön) sem vezetni, sem instruálni nem hagyja magát
Fotó: YouTube

Míg Florian Henckel von Donnersmarck a Mű szerző nélkül című 2018-as játékfilmjében arra kereste a választ, hogy mennyi a művész esélye a „nagy mű” megteremtésére a keleti (szovjet) típusú diktatúra és a nyugati totális szabadság és másfajta elváráshorizont között – Richter a keleti oldalon született, majd harmincévesen emigrált, és Nyugaton lett befutott művész –, a most a mozikba került Gerhard Richter, a festő című dokumentumfilm minimális eszközökkel mutatja be a művészt és a műtermet.

Corinna Belznek a kétezres évek első évtizedének végén forgatott filmje tehát nem csak műfajában különbözik Donnersmarck munkájától.

Az Oscar-díjas játékfilmrendező, aki össze is különbözött a festővel a szabadon kezelt élettörténete miatt, emiatt a főhőst Kurt Barnertnek nevezte el (Tom Schilling alakította), elsősorban a 20. század közepének általános művészi dilemmáit állította a középpontba. Ha akarjuk, az ő Richter-filmje Richterről szól – de helyesebb úgy fogalmazni, hogy Richter ürügyén „a 20. századi festő” a főhőse. És persze a filmben mesterként feltűnő Josef Beuys. (Aki valójában soha nem volt Richter mestere Düsseldorfban, sőt jelen dokumentumfilmben Richter oda is mondogat Beuysnak, a szupersztárnak.)

Ha Donnersmarckra a barokkos túlzások jellemzők és a valódi történettől való bátor elrugaszkodás, Corinna Belzre a végletekig vitt koncepciótlanság és puritanizmus. A filmen annyira nem érezni bármiféle forgatókönyvírói koncepciót, hogy a nézőnek szinte úgy tűnik: letettek egy kamerát a műteremben, és ott hagyták.

Csak épp Richter nem egy beszédes alkat. Sőt, mi több, már a film elején egy bevágott archív felvételen kifejti, hogy a festészet épp azért festészet, mert a képek „tartalmát” vagy „jelentését” nem lehet szavakba önteni, megmagyarázni.

Több-kevesebb pontossággal lehet beszélni róla – mint például akkor, amikor az egyik jelenetben két, nagyon hasonló képet kezd el egyszerre, de csak az egyik sikerül igazán. Lehetetlen megmondani, hogy miért jó és miért nem jó egy mű. Vagy látja az ember – vagy nem. Aki látja, annak valószínűleg nagy élmény a Richter-film, aki nem, annak nehezebb lehet.

Különös módon mégsem bosszulja meg magát a „lerakott kamera” módszer. A film végére összeáll a Richter-portré, sőt még annál is több.

Az élete során sok korszakon és stíluson keresztül a jelenlegi korszakába beérkezett művész kifejezetten pontosan fogalmaz például az absztraktról, amikor azt fejtegeti, hogy a valódi szabadság voltaképp csak az első ecsetvonásig tart. Hogy utána mi kerül a vászonra, azt az határozza meg, hogy mi van már rajta – a kép ekkor már meghatározza a lehetséges befejezési irányait.

Az egyik jelenetben a festő két nagyon hasonló képet kezd el egyszerre festeni, de csak az egyik sikerül igazán
Az egyik jelenetben a festő két nagyon hasonló képet kezd el egyszerre festeni, de csak az egyik sikerül igazán
Fotó: YouTube

Miközben Richter, a festő pontos és összeszedett szavakban beszél a festésről (annak ellenére is, hogy szerinte azt nem lehet), mindenféle erőltetettség nélkül kibontakozik Richter, az ember is, aki egyrészt nagyszerűnek tartja a rivaldafényt – másrészt utálja, mert nincs elég ideje festeni. Aki a szemünk előtt ront el egy képet, és bevallja. Akiben egy csepp önteltség, ex cathedra kijelentésekre való hajlam, sztárallűr sincs, egyszerűen egy normális ember hamvasi értelemben.

Noha a narrátor hangjaként a háttérben feltűnik a rendező egy-egy jelenetben, Richter szemmel láthatóan sem vezetni, sem instruálni nem hagyja magát (talán ezért is lett ilyen laissez faire ez a film). A Donnersmarck filmjében kihegyezett problémára, a keleti diktatúra versus nyugati művészi szabadság témakörére pedig egyáltalán nem reagál. „Keletről” csak annyit mond el, hogy akkor látta utoljára a szüleit, amikor eljött. Aztán, mire visszatérhetett egy 1987-es kiállításra, már nem éltek.

Végtelenül emberi és szívszorító az a néhány perces csönd, amely ezt a mondatot követi. Mint ahogy az a jelenet is, amikor a film közepén a festő kikel a jelenlévő kamera és rendező ellen, mondván, hogy így nem tud dolgozni. Indulat nincs benne – inkább önirónia. Mert olyat kellene elmagyaráznia, amit nem lehet: a festészet akkor is magányos műfaj, ha az ember Gerhard Richter és világsztár. A műteremben az mindegy. A képet nem érdekli, az ugyanúgy vagy sikerül vagy nem.

Aki ezt nem felejti el, jó művész marad akkor is, ha világsztár lesz.

Szimpatikus rendezői húzás, hogy kilencvenvalahány percnél a film véget ér anélkül, hogy a rendező megpróbálná kikényszeríteni a festőből a világ lényegéről szóló mondatot.

Talán ezért is érzi úgy a néző, hogy egyszerűen beengedték az egyik legnagyobb kortárs művész műtermébe másfél órára – és ez pont elég.

Gerhard Richter, a festő
német dokumentumfilm, 97 perc, 2021
R.: Corinna Belz
10/8

Valós látszat: Richter-kiállítás nyílik Budapesten

Augusztus 27-től a világhírű kortárs német képzőművész, Gerhard Richter műveiből rendez kiállítást a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria – közölte az intézmény lapunkkal. A Gerhard Richter. Valós látszat című tárlat különlegessége, hogy Magyarországon most első ízben látható a német művésznek ilyen nagyszabású, az életmű valamennyi korszakát átfogó kiállítása.

A bemutatott csaknem 80 műalkotás hazai és nemzetközi köz-, illetve magángyűjteményekből érkezik a budapesti tárlatra. A művek az 1960-as évek ikonikus fotófestményeitől a legismertebb kolorisztikus absztrakt műveken át a legfrissebb, a nagy festészeti életmű „utáni” intim ceruzarajzokig terjednek. Különleges hangsúlyt ad a budapesti kiállításnak, hogy a jövőre kilencvenéves Gerhard Richter tavaly bejelentette: „befejezte” festészeti életművét.

A Gerhard Richter. Valós látszat című tárlat a negyedik kiállítás a Szépművészeti Múzeumnak a németországi képzőművészet 1945 utáni tendenciáira fókuszáló sorozatában, amelyben eddig Günther Uecker, Jörg Immendorff és Georg Baselitz mutatkozott be. A tárlat a drezdai Gerhard Richter Archivval, a művésszel és a művész kölni műtermével való szoros együttműködésben jött létre. A sorozat szakmai együttműködő partnere a budapesti Goethe Intézet. A kiállítás kurátora Bódi Kinga művészettörténész.
(SK)
 

Kapcsolódó írásaink

Nyugdíjas nyomozó

ĀMaite Alberdi nagy türelemmel és alapossággal gyúrta meg Oscar-jelölt dokumentumfilmjét – Pablo Valdés kamerája szépen kidolgozott állóképekkel is oldja a hagyományos dokumentarista jelleget