Kultúra
Távol a világvárosok divatjától
A vizuális művészet az igazság kereséséről szól, és azt keresve gyakran le kell vetkőzni a felesleges rétegeket – nyilatkozta lapunknak Robin Sperling angol képzőművész
– Huszonegy éve él Magyarországon, ráadásul jórészt az Isten háta mögött, Tiszainokán. Anglia, Kenya, Dél-Afrika, Németország után mi vezérelte erre?
– Kenya és Dél-Afrika távoli gyermekkori emlék csak. Talán a föld rikító színei maradtak meg, valamint az intenzív hőség érzete. Egyszer kezembe került egy fénykép, amely apám kenyai farmjáról készült. Szembetűnő volt az építészeti hasonlóság a magyar vidékkel: agyagtéglából készült ház vörös tetővel, durva fa gerendával támasztva. A különbséget csak az előtérben álló maszáj törzsi alak adta, akinek színes ruhája a magyar népviseletet idézte elém.
A nyolcvanas években, amikor Berlinben újra divat lett a modern művészet, megismerkedtem Király Tamás divattervezővel, aki egy kivételes tehetség volt, illetve a fotóművész Richweisz Péterrel és az angol rendező, Peter Stricklanddel. Barátság szövődött közöttünk, és így kezdődött a magyarok utáni érdeklődésem is. A kilencvenes évek elején aztán ellátogattam a Hortobágyra, ahol magával ragadott a síkság látványa.
Volt egy látomásom, ahogy vertikális formaként keresztezem a végtelen síkságot, mint ahogy Merleau-Ponty esszéiben is olvasható. Bár Londonban boldog életünk volt, szerettem volna, hogy a magyar feleségem visszatérhessen a szülőhazájába, a gyermekeink megismerhessék az ő kultúráját is. Emellett egzotikus és fenntartható életformát vágytam kialakítani a családomnak és a művészetemnek egyaránt, amelynek helye semmiképpen sem Anglia lett volna.
Magyarországon, egyesítve minden szélsőséget, megvalósítottam egy csodálatos családi életet a természet közelében. Felfedeztem az agyagot, amit a folyó ad. Kiszáradt, repedezett formában, műalkotásként kiállítások és gyűjtők otthonának része lett Európa-szerte. Az Alföld biztonságos kikötő nekem.
– Tiszainokán, a „pusztában” csend van, ahogy a nemrég zárult tárlata munkáin is. Az olajcseppet felissza a papír, aztán megáll, nem terjed tovább. Ez a csend máshol is felfedezhető, nem csak Tiszainokán. Nem lenne egyszerűbb az élet a galériák, kiállítótermek közelében, nagyvárosban?
– Gyermekkoromban sok időt töltöttem vidéken, Angliában és Skóciában bentlakásos iskolában vagy apámnál Afrikában. Később, fiatal felnőttként elvarázsolt a nagyvárosi pezsgő élet Londonban, Berlinben. Amikor az Alföldre költöztem, visszarepültem gyermekkorom csöndjébe, amit a családomnak is elképzeltem. Azt szerettem volna, hogy a gyerekeim biztonságos helyen, a szabad ég alatt szaladgálva nőjenek fel, távol a nagyváros veszélyeitől.
Amikor Magyarországra jöttünk egy-, három-, öt- és hétévesek voltak, még eléggé fiatalok ahhoz, hogy élvezzék a vidéki élet előnyeit. Művészként pedig szükségem volt arra, hogy gyökeret verjek vidéken egy tradicionálisabb környezetben, távol a világvárosok divatjától. A vizuális művészet az igazság kereséséről szól, és azt keresve gyakran le kell vetkőzni a felesleges rétegeket.
A tanyám Tiszainokán művészi menedékhely és ökofarm is egyben, amit 2000-ben kezdtünk el megvalósítani. Jelenleg ötven racka juhot tartunk, harminc mangalica és duroc fajtájú disznót, csirkéket, gyöngytyúkokat, libákat, tehenet és borjút is. Az épületek a Tisza partjának agyagjából készült vályogházak, amely anyag a munkáimban is megjelenik. Több ezer fából álló erdőnk is van, amelyet tizennyolc éve telepítettünk. Ez a lassabb, tradicionális életforma egyfajta gyógyulást is jelentett. A magunk termelte ételt enni a szabadság és függetlenség érzését kelti, közeli kapcsolatot a földdel. A művészek ösztönösen száműzik magukat, ami jó hatással van művészetükre is.
– Korábbi alkotásaihoz képest mintha „elfogyóban” lennének képein a színek. Pedig a tavasznak, nyárnak a Tisza partján is ezernyi zöldje, pirosa, narancsa, az ősznek barnája, bíborja, sárgája van…
– Legutóbbi munkáimban a sötétebb, leginkább fekete és barna tónusokat az olvadt viasz színezéséből hoztam létre. Ezt a technikát még tíz évvel ezelőtt alakítottam ki egy télen. De az agyagmunkák a meleg nyárhoz kapcsolódnak inkább. Delaunay így mondja valahogy: a szín az a hely, ahol az elme és az univerzum egyesül, és a színek adta előnyöket fel kell adnunk a formáért.
– Természetes anyagokat használ, aztán szigorú rácsszerkezetekkel beavatkozik ezek önálló életébe, mozgásába, megállapodásába. Szabályozni szeretné a szabályozhatatlant?
– Nem szándékom uralni a káoszt, inkább az adott felületen a véletlen okozta változások az érdekesek számomra. Amikor egy olajcsepp terül el a kockás papíron, véletlenszerű formát ölt, így megbontva a rendezettséget. Amikor az anyagba karcolok éles vonalakat, a két forma határán apró kis darabkák válnak ki belőle, új dimenziót létrehozva.
– Mi az, amit megfogalmaz munkáiban?
– Ahogy az agyagba karcolt vonalak kiszáradva előre nem meghatározható repedéseket hoznak létre, úgy alakul az ember életútja is. A természetes, hagyományos dolgokra a modern világ újdonságai hatással vannak, alakítják, ahogy engem is.
Ez a tradicionális találkozása a modernizmussal, amit alkotásaim is közvetítenek. Így, habár értékrendem talán régiesnek hat, mégis a modernizmus által közvetítem azt. Mindkét világban otthon vagyok a magyar pusztán élve.
