Nyolcvanéves Maestro Riccardo Muti

És egyszer csak vége lett mindennek. A koronavírus karanténba zárta az életet. Mindenkit megfosztott mindentől. Maradt a hit, a remény és a szeretet – mint örök, amit soha senki el nem vehet.

És nem rabolták el ezúttal sem, mert egyszer csak valami pislákolni kezdett. Varázs-ütés. Váratlan bejelentés, ismét lesz újévi koncert. Muti a dirigens, hatodik alkalommal a Bécsi Filharmonikusok élén. Barátaim, ez már több, mint remény.

Musikverein, 2021. január 1. Üres a nézőtér. Viszont milliók a televíziók előtt világszerte, hetven tévétársaság élőben közvetít. Az Aranyteremben pedig megvillan a varázspálca. „Tiszta varázslat, kedves Maestro Riccardo Muti!!! Nagyon köszönöm ezt a csodálatos előadást!!!” – írta egy kommentelő a világ egyik sarkából.

Nézzük tovább, még egyet, a másik sarokból, íme: „A zene önmagában nem pusztán szórakozás, hanem egy küldetés, hogy jobbá tegye a társadalmat. A zene segíti a mély gondolkodást, semplicemente grazie, Maestro Muti! Bölcs szavak egy értelmetlen korban. Emlékszem, hogy ezt a reményt sugárzó üzenetet akkor hallottam, amikor a vírus miatt ágyban feküdtem, és napokkal később elvesztettem nagyapámat és apámat. De az Ön zenéje és szavai, Maestro, többek között, segítettek nekem továbblépni. Lehet, hogy nem is olvassa el ezt a hozzászólást, de csak a bizonyságomat szeretném kifejezni, hogy az Ön által említett küldetés az én esetemben teljesült: remény és mély gondolat, hogy a zenével együtt folytassam az életet.”

Muti ugyanis a hagyományos ráadásszámok, a Kék Duna-keringő és a Radetzky-induló előtt köszöntőjében arról beszélt élőben, de már az eseményt megelőző sajtótájékoztatón is, hogy a zene örömöt, reményt és békét hoz, illetve fontos a mentális egészség szempontjából.

A Maestro, mint pályafutása során rendre, ismét teljesítette küldetését. Nemcsak elkápráztatta hallgatóságát, hanem a zenével, lenyűgöző előadásával, koncertjével valóban beültette a reményt és a szeretet az emberek szívébe. Ennyi mosolygós, vidám, felszabadult zenészt – Karajan 1987-es újévi bécsi koncertje óta – nem lehetett látni. A nagymesterek karizmája, hivatásuk iránti alázata és tisztelete áthatott mindenkit. Ez az előadás is a próbákon született meg.

De miért most beszélünk erről? Miért a visszatekintés? Messziről indultunk? Alább összeáll minden.

Kérem szépen, Riccardo Muti nyolcvan esztendeje a mának, 1941. július 28-án született Molfettában. Isten éltesse a Maestrót! A zsenit, tán az utolsó mohikánt a zenetörténet, a zenebirodalom még velünk lévő nagy karmesterei közül. Ha őt nézzük, hallgatjuk koncertjeit, rájövünk, a varázslatért nem kell Alice-szel Csodaországba utazni.

Elég csak rákeresni. Humor, játékosság, könnyedség. Elbűvölő egyéniség. Minden tudás birtokában van. Uralja, tanítja, és így vezeti el a zenészeket a teljes felszabadultság mezejére. Előadásai a próbákon születnek meg, és akkor izzadtság van, fegyelem van, gyakorlás a még elviselhető tökéletességig – és tovább. Micsoda energia! Igen, ott van a mesterség csúcsán, amire sokan csak vágynak, áhítoznak, de már soha el nem érhetik, mert korunkból hiányzik, kikopott az alázat.

Engedelmükkel eltekintenék most attól, hogy lexikális felsorolásokba kezdjek. Vezényelte a világ legnevesebb zenekarait és megkapta – joggal – a létező legmagasabb szakmai elismerések mindegyikét. Körbevezényelte a világ pódiumait, ünnepelték mindenfelé. Kitüntették királyok és uralkodóházak.

Ám mindez semmi, mert a legnagyobb elismerést már harmincéves korában bezsebelhette, ami talán a legnagyobb lökést adhatta: meghívást kapott 1971-ben a hatvanhárom éves Herbert von Karajantól, hogy dirigálja a Salzburgi Ünnepi Játékokat, és ezzel egy olyan boldog és nagyszerű hagyomány vette kezdetét, amelynek köszönhetően tavaly az ötvenéves együttműködését ünnepelhette az osztrák rendezvénnyel.

Álljunk meg egy szóra! Tessék figyelni, tetszettek hallani: Karajan, Salzburg szülötte, ahol Mozart is meglátta a napvilágot, és aki az egyik legzseniálisabb újraköltője, tolmácsa és hírnöke volt a Varázsfuvola szerzőjének, meghív egy ifjú olasz tehetséget, aki aztán befutja ezt a fényes karriert.

Karajan, a karmesterfenomén, aki diktátor volt a zeneművészet örök demokráciájában és szabadságában, aki mindig a tökéletességre vágyott, akinek a keze alatt minden briliánssá változott, akinek Isten pálcát adott kezébe, és azzal mindent megváltoztatott, átadja a Salzburgi Ünnepi Játékokat a „kölyökgólya” Mutinak, aki aztán, mint kiderül, ezt viszi végig egy pályafutáson át. Micsoda kontinuitás, mekkora jövőbe látás! Óriási, fél évszázados házibuli ez!

Alázatos és hiteles – minden tudás birtokában

Fotó: AFP/Behrouz Mehri

Életről és szakmáról

De szavunknak állj! Adjuk át a felületet az ünnepeltnek, Maestro Mutinak, aki egy hónappal ezelőtt terjedelmes interjút adott a Corriere della Sera olasz napilapnak. Adjuk át a szót egy hiteles, elegáns és tisztességes karmesternek, ismerjük meg őt, aki a koncerteken sokszor csak áll, szemével, mosolyával, gesztusaival irányít, aki élvezi a kemény próbák gyümölcsét, amit átnyújt nekünk is: többnyire semmi sallang vagy teátrális jelenet, vérbő mozdulatok, aki derűt és reményt ad, aki alázattal, méltósággal és egyenes gerinccel hatolt át nyolc zivataros évtizeden. Tanulságos lesz, áthallásos is, reagálva napjaink nagy kérdéseire – zárjuk a szívünkbe.

Az első emlékről: „A háború: apám tisztiorvosi egyenruhában. Majd 1946-ban egy kocsikázás a Castel del Montéba (a legismertebb a II. Frigyes német–római császár által épített várak közül. Olaszország délkeleti részén, Puglia régióban fekszik, Andria városától nem messze – P. P.).

Molfettából indultunk, egész éjjel utaztunk. Hajnalban a kocsis, Nicola elhúzta a függönyt, és megjelent az a kőkorona. Meglepődtem. Azóta II. Frigyes megszállottja vagyok, egész házam tele van róla szóló könyvekkel. Vettem egy földet is a közelben, néhány kis trullival, amelyeket caseddének hívnak (kizárólag kőből épült, habarcs és fa tartószerkezet nélküli házikók – P. P.), ahol májusban vad orchideák virágoznak az olajfák között. Remélem, hogy az utolsó éveimet a kastély szemlélésével fogom tölteni.”

Az életről: „Belefáradtam az életbe. Ez egy olyan világ, amelyben már nem ismerek magamra. És mivel nem várhatom el, hogy a világ alkalmazkodjon hozzám, inkább eltűnök az útból. Mint a Falstaffban: minden hanyatlik. Mert volt szerencsém az 1950-es években felnőni, és abba a molfettai gimnáziumba járni, ahol Salvemini (olasz antifasiszta politikus, történész és író – P. P.) tanult, olyan professzorokkal, akik nem szigorúak voltak, hanem nagyon is szigorúak. Emlékszem egy latin kérdésre a középiskolában.

A tanár megkérdezte tőlem: Pluit aqua (milyen esetben van a főnév a kérdésben)? Az ablativus helyett azt válaszoltam: nominativus. Megragadott a fülemnél fogva, és úgy megrázott, mint egy harangkötelet. Ennek a professzornak köszönhetően soha többé nem hibáztam latinul. Ma letartóztatnák. Arra a szellemre, amellyel II. Frigyes a jelmondatot Capua kapujára, Pier delle Vigne és Taddeo da Sessa mellszobra alá vésette – Intrent securi qui quaerunt vivere puri, azaz aki becsületesen akar élni, az lépjen be biztonságban – nos, arra a bevándorlási és integrációs politikában lenne szükség.”

A szakmáról, a karmesterségről: „A karmesterség kényelmi szakmává vált. A fiatalok gyakran hosszú és komoly tanulmányok nélkül jutnak el a vezényléshez. Tevékenységük kezdetén monumentális művekhez nyúlnak, a gesztusok hatékonyságára, néha a gesztikulációra alapozva. Toscanini azt mondta, hogy a kar az elme meghosszabbítása. Ma sok karmester használja a pódiumot túlzott gesztikulációra, show-műsorokra, és megpróbálja elérni, hogy a közönség inkább arra figyeljen, amit lát, és kevésbé arra, amit hall. Az én mesterem, Antonino Votto (1896. október 30. – 1985. szeptember 9., olasz operakarmester és énektanár – P. P.) azt mondta, hogy a karmesternek a színpad porát kell belélegeznie. Ehelyett a zenekarok, kórusok és énekesek a karmesterek egyre nyilvánvalóbb zenei és dramaturgiai tájékozatlanságára panaszkodnak.

Már nincsenek is komoly próbák. A terempróbák, ahol a rendező a zongoránál ül, és felkészíti az énekes társulatot, egyre ritkábbak, a gyakran hetekig tartó próbák javára, amelyeket gyakran olyan rendezőknek tartanak, akik nem ismerik a zenét, akik nemcsak hogy nem tudnak kottát olvasni, de egyre inkább a zenei diskurzussal ellentétes történeteket találnak ki. Schönberg a Kandinszkijjal folytatott levelezésében hangsúlyozza, hogy ha a rendezés és a díszlettervezés zavarja a zenét, akkor rossz. És Schönberg természetesen nem volt reakciós. Nem akarok rossz ómen lenni, de a díszletek és a jelmezek túlzó költségei, valamint a karmesterek hozzáértésének és tekintélyének hiánya, akik – kellő kivételektől eltekintve – vezetés nélkül hagyják az énekeseket, aggaszt az opera jövője miatt.

Olaszország tele van 18. és 19. századi színházakkal, amelyek még mindig zárva vannak. Mondtam Franceschininek (Dario Franceschini kulturális miniszter – P. P.), nyissák meg újra, adják oda a fiataloknak. Sok mindent meg kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy operai örökségünk, a világ legtöbbet játszott operái ne a kellemes szórakozás, hanem az oktatás és a kultúra forrásai legyenek, mint Mozart, Wagner, Strauss művei. Verdi nem zum-pa-pa!”

A beszélgetős műsorokról: „Egy ellenpontot nyolc, egymást keresztező zenei szólamban tudok követni, de nem értem, ha két ember egyszerre beszél. Az diszharmóniát, kakofóniát teremt, míg nyolc, egymástól eltérő zenei vonalnak versenyeznie kell a harmónia eléréséért. A televízió és a net banalitása, ez a felszínes szórakozás, a beszélgetés hiánya nagyon aggaszt a fiatalok formálódása miatt.”

A politikai korrektségről: „A #metoo-val Da Ponte és Mozart börtönben végezné. Bachot, Beethovent, Schubertet gyarmatosító zenének definiálják: hogy van ez? Schubert nagyon kedves ember volt. Van egy mozgalom, amely szerint egy zenei évad előkészítésekor egyensúlyt kell teremteni a férfiak, nők, különböző bőrszínűek, transzneműek között, hogy minden társadalmi, etnikai, genetikai kérdés képviselve legyen. Ezt nagyon furcsának találom. A választást az érték és a tehetség alapján kell meghozni. Egyik vagy másik irányba történő megkülönböztetés nélkül. Beszélhetek, mert a legtöbb rezidens zeneszerző, akit az elmúlt tíz évben Chicagóban vendégül láttunk, nő volt.”

A küldetésről: „Hiszek a barátság és a béke útjaiban. Nem a sikerért, a tapsok és a cikkek mennyiségéért dolgozol, azért teszed, mert megérted, hogy a mi szakmánk küldetés. Vezényeltem a bombázások utáni első szarajevói koncertet, a Va’ pensierót New Yorkban, a lerombolt ikertornyok által hagyott lyukban. Az egyik este Jerevánban, Örményországban, a következő este pedig Isztambulban vezényeltem. Emlékszem Nairobiban egy csodálatos gyermekkórusra, a Va’ pensierót tanulták, teljesen tökéletes kiejtéssel, még mindig meghatódom, ha erre gondolok. De néha úgy érzem, mintha süketekhez beszélnék. Muti beszél a süketekhez, megalázó. Ez nem az akarat hiánya, ez atavisztikus tudatlanság.”

A halálról: „Nem félek a haláltól. Gyerekkoromban esténként a temetőbe mentünk, hogy lássuk a lidércfényt. Egyszerű és fantasztikus világ volt, ami nagyon hiányzik. Ezért mondom, hogy én egy másik korszakhoz tartozom. Manapság a világ olyan gyorsan halad, mindent elsodor, még ezeket az egyszerű dolgokat is, amelyek mély emberiességgel bírnak. Sajnálom elhagyni a szeretteimet: a feleségemet, a gyermekeimet, Francescót, Chiarát, Domenicót és az unokáimat. És az állatokat: a kutyát, Coopert, a máltait.

Vidéken vannak galambok, nyulak, csirkék, kakasok és két szardíniai szamár, Gaetano és Lampo, akik nagyon intelligensek. Ragaszkodnak, kérdőn néznek rád a rózsaszín szemükkel. És mi úgy hívjuk őket kutyának és szamárnak, mintha sértés lenne. A temetésemen nem akarok tapsot. Olyan világban nőttem fel, ahol a temetéseken félelmetes csend uralkodott.

Mindenki a maga igaz vagy hamis fájdalmába volt bezárva. A jobb módúak számára ott volt a zenekar, amely Rossini Stabat Materét vagy a Pugliában híres molfettai gyászindulókat adta elő. Emlékszem az első tapsokra Totò és Magnani temetésén, de ezek annak elismerései voltak, hogy képesek voltak Nápoly, Róma és a nemzet lelkét tolmácsolni. Amikor én jövök, teljes csendet szeretnék. Ha valaki tapsol, esküszöm, hogy visszajövök, és megzavarom őket éjszaka, a legintimebb pillanataikban.”

Grazie, Maestro Muti! Köszönünk mindent! És ha lehetne, még jó sokáig ne zavarjon meg éjszaka! Dio vi benedica!