Kultúra
A századfordulós Korea egy magyar orvos fényképein
Bozóky Dezső fotóiból kiállítás és fényképalbum is készült – A japán befolyás alatt álló ország mindennapjai
A képekből a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum rendezett kiállítást Látogatás a Hajnalpír Országában címmel Budapesten a Háló Közösségi és Kulturális Központban (V. kerület, Semmelweis u. 4.). A fotókból albumot is megjelentettek Csoma Mózes és Kardos Tatjána, a múzeum munkatársainak kísérőtanulmányával, három nyelven, magyarul, angolul és koreaiul.
Korea, csakúgy, mint Japán, sokáig el volt zárva az európai utazók elől. Csak a 19. század végén zajlott le a koreai nyelven kaehangnak, a kikötők megnyitásának nevezett folyamat, akkor, amikor a Japán Birodalom szorítása már érezhető volt – áll a kötet bevezetőjében.
Bozóky Dezső ekkor, 1908-ban érkezett az országba a Kaiser Franz Josef I. fedélzetén. Fotóin egy átmeneti Koreát sikerült megmutatnia, nem egy olyan településrésszel együtt, amely nyomtalanul eltűnt a japán hódítás után.
A könyv a Bozóky-fotók második gyűjteményes kiadásaként látott napvilágot. Ám nemcsak a sorhajóorvos saját felvételei, hanem az általa Koreában vásárolt fényképek is helyet kaptak benne, teljes körképet adva a korabeli városokról és társadalomról.
Mint azt Csoma Mózes tanulmányában írja, főleg a 16–17. századi japán támadásoknak volt a következménye, hogy Korea bezárkózott, ami miatt az európaiak ráragasztották a „remetekirályság” elnevezést. A formális kínai fennhatóság alatt álló államról az első beszámoló egy 17. századi holland hajós nevéhez fűződik. A 19. század közepén aztán megjelentek az orosz és amerikai hajók a partoknál, majd franciák érkeztek, akik kirabolták az uralkodói könyvtárat. Végül, ahogy említettük, a japán hadsereg számolta fel a bezártságot, majd a japán–kínai vetélkedés terepévé vált az ország, ám a japánpártiak hiába vették át az uralmat, Min királyné egy csellel (üzenetet csempészett a kínai udvarba induló edényszállítmányba) elérte, hogy a kínai sereg elkergesse a japánbarát kormányt. Végül a két nagy ellenfél 1885-ben egyezett meg, hogy kivonják seregeiket Koreából. Nem sokkal később mégis kitört a japán–kínai háború az ország területén, majd az oroszok is bejelentkeztek mint potenciális hatalomgyakorlók. Ekkor azonban már feltartóztathatatlan volt a modernizáció: bevezették a Gergely-naptárt, rendelkeztek a férfiak hagyományos kontyának levágásáról, postahivatalokat hoztak létre, új közigazgatási rendszert alakítottak ki, és 1896-ban amerikai pénzből elindult a vasútépítés. A századfordulón a japánok újabb kísérletet tettek az ország japán uralom alá hajtására.
Ekkor, 1908-ban érkezett meg a magyar sorhajóorvos az országba – két évvel azután, hogy megjelent koreaiul egy kínaiból fordított Kossuth-monográfia.
Bozóky Dezső, a nagyváradi születésű monarchiás hajóorvos, akinek távol-keleti éveiről szóló feljegyzései és fényképei két kötetben jelentek meg a maga idejében, az első pillanatban megdöbbent, hogy Koreában minden japán:a rendőr, a távírdavezetékek,a pénz és a pénzek cseresznyevirág-díszítései is mutatják, milyen fennhatóság van érvényben.
Később azonban árnyaltabb megfigyeléseket tesz. Megjegyzi, hogy a férfiak mindenhol hordják a hagyományos, fehér viseletet és a kontyot is, annak ellenére, hogy hivatalosan be van tiltva. A kontyos-cilinderes férfialakok több fotón feltűnnek. A női ruhák leírásánál kiemeli, hogy a nők európai mércével mérve meztelenek, ugyanakkor arcukat elfedik – a néprajzkutatók azonban pontosították a megfigyelést: ez a fajta öltözet inkább csak a parasztasszonyokra volt jellemző, míg az arc elfedése inkább a jómódúakra. Külön figyelmet szentelt a táncosnőknek, a gisaengeknek, akik a koreai társadalom legműveltebb rétegét alkották, és néha költők is voltak. Bozóky láthatta a korabeli, még tradicionális Szöult – amelyben azonban már működött az amerikai villanyvilágítás, és járt a villamos. A fotók meghatározó részét ugyanakkor nem Szöulban, hanem Busanban készítette, így a város látképe, piaca, árusai és halászai is láthatók a képeken. Sőt még kutyamészárszéket is fényképezett Jemulpóban, valamint képsorozatot készített a tengerparton ruhátlanul fürdőző nőkről.
A kötetet záró életképek közt helyet kapott Korea utolsó császárjának portréja 1907-ből, egy pap arcképe, egy csoportkép, amely a koreai fejviseleteket mutatja be, egy koreai házaspár arcképe 1900-ból, énekesnőportrék, félmeztelen nők és gyermekek. A könyv egyszerre mutatja be magát az azóta eltűnt Koreát – és azt, hogy mire csodálkozik rá egy magyar utazó, mi az, ami számára egzotikus vagy megörökítésre méltó.
