Kultúra
Gulácsy Lajos Olaszország bűvöletében
Paolo és Francesca, valamint Dante és Beatrice az álomvilágbanélő magyar festő vásznain
A Budapesten, 1882. október 12-én született Gulácsy Lajost sokan nevezik „a” magyar preraffaelitának, ami álomszerű vásznait, Itáliához, Dante Isteni színjátékához és a múlthoz való vonzódását tekintve érthető – jó kérdés azonban, hogy inkább született lelki alkata, látásmódja volt hasonló Dante Gabriel Rosettiéhez és köréhez, vagy a szó szoros értelmében vett festészeti hatásról van szó.
A most a Magyar Nemzeti Galériában megtekinthető, Az utópia szépsége – Preraffaelita hatások a századforduló magyar művészetében című kiállításon kialakított Gulácsy-sarok jó alkalom arra, hogy együtt láthassuk a művész munkáit nemcsak Rosettiék vásznaival, de magyar kortársaiéval is.
A festő, noha két félévet elvégzett a Mintarajztanodában, diplomát nem szerzett. Magyar mesterei Balló Ede és Loránfi Antal voltak, ám már 1902-ben Rómába, majd Firenzébe utazott, négy év múlva pedig Párizsba ment tanulmányútra.
Míg generációja többi tagja Párizsban talált otthonra, őt Olaszország vonzotta vissza újra és újra – Itálián belül pedig leginkább az olasz középkor és reneszánsz szellemi öröksége nyűgözte le: Fra Angelico, Botticelli, Fra Filippo Lippi és Giotto, Dante és az Isteni színjáték bűvöletében élt.
Mint arra a kurátor, Plesznivy Edit felhívja a figyelmet, a festő 1901 és 1915 közt másfél évtizedet töltött Itáliában, a fent említett városokon kívül élt és dolgozott Genovában, Velencében, Veronában, Chioggiában, Padovában és Comóban is. Emberkerülő, neurotikus alkat volt, így nem csoda, hogy a toszkán és az északolasz táj és kulturális örökség harmóniája jó hatással volt rá. Mindenesetre az első közös pont Gulácsyban és a preraffaelitákban az Itáliához és annak örökségéhez való odafordulás.
A kurátor idézi a festő egy 1904-es levelét: Gulácsy azt írja Firenzéből, épp Botticellit másol, akitől nagyon sokat tanul.
Akkortájt, amikor a magyar festő az olasz reneszánsz mestereit tanulmányozta, nemcsak nekik, de már a preraffaelitáknak is nagy kultuszuk volt Olaszországban, így a régieken kívül találkozhatott Rosetti és Burne-Jones képeivel is, Visszaemlékezésem Itáliára című önéletrajzi írásában szót is ejt róluk.
Csakúgy, mint Rosettit, őt is megihlette az Isteni színjáték. Az 1903-ban készült Paolo és Francesca az egyik legszomorúbb és sokat idézett Pokol-jelenethez készült akvarellillusztráció.
Hasonló hangulatú és lelkületű azon vásznak sora, amelyek ebben a korszakban itáliai hatásra készültek, így a Firenzei lány, a Trisztán és Izolda, a Heléna, a Dante és Beatrice találkozása. Ekkoriban készültek jelmezes önarcképei is.
A kurátor tanulmányában kiemeli, hogy a képeken sokszor feltűnnek olyan tárgyak, amelyek a szemen kívüli érzékszerveket is igyekeznek bevonni, így virágok, amelyek illata szinte érezhető vagy a füst például A varázsló kertje című vásznon.
Gulácsy először 1907-ben ért el sikert Budapesten, amikor válogatott műveit állította ki Márffy Ödönnel együtt az Uránia műkereskedésben, az egykori katalógus szerzője a következő szavakkal írta le a festő világát: „gótikus busongás”, „misztikus áhítat”, „gyöngéd extázis”. Egy évvel később Gulácsy elnyerte a négyezer koronás Ferenc József-díjat, és részt vett egy londoni és egy nagyváradi kiállításon is, a váradi lap ekkor már magyar preraffaelitának nevezte.
A festő azonban nemcsak Rosettiéket, hanem a mozgalom szellemi hátterét is jól ismerte, így olvasta Oscar Wilde-ot, akinek azt a gondolatát, hogy a valóság csak a művészet gyönge mása, teljesen magáévá tette.
Talán ehhez a képzetkörhöz társítható a művész által létrehozott képzeletbeli világ, Nakonxipán (Na’Conxypán), amelyet többször megfestett és megírt, és amely álomvilágként, belső, szellemi lelki hazaként, a honvágy valóságban soha nem létezett tárgyaként van jelen nála – a képzeletbeli országban mindenesetre felismerhetők az olasz kisvárosok utcarészletei, hangulatai, sőt a groteszk figurákkal benépesített világnak saját nyelvet is kitalált.
Amikor kitört az első világháború, Gulácsy épp Velencében volt. Labilis lelkialkatára nagyon rossz hatással volt a világégés, amelyet még a nála erősebb emberek is a „világ összeomlásaként” éltek meg – a hosszú tizenkilencedik század végével pedig valóban teljesen mássá vált a világ.
A festőt ekkor már tévképzetek, víziók kínozták, és ehhez mérten megváltozott festői világa is: az utolsó korszak, az 1918-ig tartó időszak képei (A halál sziklája, Az ópiumszívó álma) már egy felbomló elme víziói, és mivel a belső valóság kivetülései, sokkal inkább közelítenek az expresszionisták munkáihoz, mint a preraffaelitákhoz.
Kevésbé köztudott, de Gulácsy színpadi tervezőként is sikeres volt: díszleteket és jelmezeket alkotott kortárs darabokhoz
A művész 1918 után már nem dolgozott, 1919-ben elmegyógyintézetbe került, majd elborult elmével fejezte be életét 1932-ben.
A relatíve rövid idő alatt létrehozott életmű mégis unikális értéke a magyar festészettörténetnek – rokontalan, egyedi művészet-történeti fejezet.
