Láthatatlan Salinger

Néhány forgatókönyvírói ötlet – a forgatókönyvet is a rendező jegyzi – ugyanakkor világossá teszi, hogy nem a Woody Allen-i, 20. századi receptet másolta le a francia kanadai alkotó, hanem kortárs mozit rendezett.

Először is: ott van a témaválasztás. Joanna (Margaret Qualley) fiatal, friss diplomás nő a kilencvenes évek elején. Írónak készül. Noha csak egy rövid látogatásra érkezik New Yorkba, a város nem ereszti, így hamarosan munkát keres. Egy irodalmi ügynökség vezetője, Margaret (Sigourney Weaver) valamit meglát benne, mert felveszi.

Az ügynökség legfontosabb ügyfele az idős J. D. Salinger, akihez ömlenek a rajongói levelek, ám a Rozsban a fogó (régebbi magyar címén: Zabhegyező) szerzője ezekre nem hajlandó válaszolni, így a fiatal nő egyik feladata az lesz, hogy kész formalevelekben elutasítsa a megkereséseket. Miközben megpróbál megküzdeni az emberi méltóságáért a „sikert” százalékokban és számokban értelmező amerikai közegben – Sigourney Weaver remekül játssza a profi, anyagias és kíméletlen főnöknőt –, fokozatosan kezd ráébredni, hogy a társadalom által számára kijelölt út nem egyezik azzal, amit magának tervezett.

Egy féltehetséggel él együtt (Douglas Booth), élettársa pedig a regényírói karriert úgy képzeli, hogy a közös élet összes terhét a lányra tolja. Miközben nem igazán támogatja művészként, azt természetesen elvárja, hogy Joanna asszisztáljon az ő művészi kísérleteihez.

Az irodalmi ügynökség mint munkahely látszólag megfelelő lenne egy kezdő írónak – csak épp a második napon kiderül, hogy gyakorlatilag rabszolgának szerződtették, heti háromszáz dollárért reggeltől estig mások érdekében kell dolgoznia, és az ügynökségi státusza nemhogy nem segít írói pályafutása kibontakozásában, de egyenesen megtiltják neki, hogy maga is írjon. Ugyanakkor – mert ilyen a diabolikus, a látszatvilág természete – az új állás gyors sikert, befutást, az ügynöki pályán való kiteljesedést ígér neki, amikor kiderül, hogy rátermett.

Annak ellenére is az, hogy folyamatosan megszegi a szabályokat: elkezd például személyes válaszokat küldeni a saját nevében a rajongóknak, de a dolognak meglepetésre nem lesz következménye. Lehetne akár sikeres ügynök is. A film fókuszában voltaképp ez az egyetlen kérdés áll: elég erős lesz-e egy huszonöt év körüli lány, hogy tűzön-vízen át ragaszkodjék ahhoz, hogy író legyen, vagy bedől a könnyű élet és a karrier csapdájának?

Joanna szép emberi küzdelmet vív párkapcsolatában és a munkahelyén is, hogy önmaga lehessen. Sokat veszít, és nagyon bizonytalan, hogy mit nyer – hiszen a rendező nem vállalkozik arra, hogy elkísérje a főhősét az egész életútján. Pontosan abban a pillanatban ér véget a film, amikor Joanna meghozza élete legfontosabb döntését.

Remek rendezői döntés, hogy a filmben J. D. Salinger, az idős író gyakorlatilag egyszer sem jelenik meg – kizárólag a Joannával folytatott telefonbeszélgetéseit halljuk, vagy azokat a jeleneteket látjuk, amikor valakik beszélnek róla. Egyetlenegyszer villan fel, csak fél percre az alakja, érezhetően körülbelül száz méterre a főhősnőtől, aki egy idő után ugyanúgy szeretné legalább látni, mint a névtelen rajongók.

Mégis: az egyetlen, aki ebben pénzre, könnyű sikerre és a látszatokra optimalizált New York-i közegben hisz Joannában, az az idős író. Akárhányszor beszélnek telefonon, számon kéri, hogy mennyit írt. Nem kérdezi, hogy mit, nem kéri, hogy küldje el neki – egyszerűen napról napra emlékezteti, hogy mi a vállalt feladata. Voltaképp ez által válik a láthatatlan író valamiféle mesterré – ám a döntés a lány kezében van.

A legszebb jelenet a Simon mágus zárójelenetét idézi: Joanna végül találkozik a nagy íróval. Csak az ő arcát látjuk, Salingerét nem. Mintha ez a láthatatlan Salinger egyben voltaképp a saját (művészi) lelkiismerete is volna, amely nem hagyja, hogy rosszul döntsön. Valaki más életét az ember legfeljebb nagy kínszenvedések által élheti le. Meg kell keresnie a saját útját. Joannának, úgy tűnik, sikerül.