Kultúra
A mulatótól Európa egyik legszebb art mozijáig
Könyv jelent meg az Uránia Nemzeti Filmszínház múltjáról, amely összefonódik a várostörténettel
A világ egyik legszebb mozija nem mozinak épült. Csak jóval a neki otthont adó épület elkészülte után, 1916-tól működött moziként, majd 1930-ban német érdekeltség lett, 1945 után pedig a szovjetek próbálták rátenni a kezüket. A szocialista időszak végvergődése alatt leromlott, s csak az ezredforduló után következett el a műemléki helyreállítása, majd újranyitása – az épület 2002 óta működik Nemzeti Filmszínházként.
A mór-keleties stílusban megalkotott épületet Schmahl Henrik tervezte. A befektetés a nagyváradi építkezéseiről ismert Rimanóczy Kálmán ötlete volt, aki építési vállalkozóként azzal a céllal vette meg a mai Rákóczi úti (akkor még Kerepesi úti) telket, hogy olyan épületet alkosson, amelyben táncterem és hangversenyterem is helyet kap. Az átadás ugyan késett egy kicsit, ám 1896-ban megnyílt az épület, amelyről a legkorábbi fénykép 1899-ben készült, ezt közli is a kötet. Schmahl – akinek legismertebb épülete az 1910–1912-ben épült budapesti Párisi udvar – a korban divatos keleties, móros hangulatú épületet alkotott, amelyben a kezdetekkor mulató, vívóterem – Italo Santelli mester iskolája – és egy Siemens-iroda működött.
A földszintjén rövid életű kávéházak próbáltak életben maradni. Nemsokára, 1899-ben aztán bérleti szerződést kötöttek az Uránia Magyar Tudományos Színházi Egylettel, amely a korban divatos ismeretterjesztő előadások céljából bérelt termet az ingatlanban. Rimanóczy 1904-ben eladta a magyar államnak az épületet abból a célból, hogy itt jöhessen létre az Osztrák-Magyar Királyi Színművészeti Akadémia (amelyet kezdetben a Zeneakadémiával egy hajlékba akartak telepíteni, ám ez nem sikerült, ekkor kerestek neki új helyet).
Az első világháború sok szempontból megrengette a világot, többek között a művelődés módjait és a városi tereket is átrendezte. A háborús években, 1916-ban kezdett el moziként működni az Uránia, amelyet 1929-ben a növekvő német befolyás jegyében az UFA, az éppen azokban az években állami céggé tett német filmgyártó vállalat szerzett meg.
A mozi túlélte a második világháborút, és 1945. február 3-án (!) már vetítettek benne. A következő három évben a szovjetek igyekeztek megszerezni, illetve irányítani – ezekből az évekből is számtalan fotó maradt, amelyek láthatók a könyvben, többek között a Marx, Engels, Lenin és Sztálin arcképével díszített bejárat, majd a magyar államhoz került. Noha az 1956-os forradalmat is átvészelte, majd restaurálták, 1969-re olyan állapotban volt, hogy a homlokzat egy darabja a járókelőkre zuhant, majd 1985-ben a kőkorlát egy darabja esett le.
A rendszerváltás káoszában multiplexként próbálták üzemeltetni, végül csak 2002-ben nyerhette vissza régi fényét – írja a kötetben az épület történetét bemutató Kelecsényi Kristóf.
A további tanulmányok is számtalan érdekességgel szolgálnak. Mint azt Torma Ágnes írásából megtudhatjuk, a mozi építészeti stílusa, az úgynevezett Alhambra-stílus abban a korban nagyon divatos volt Európában. Először angol területen terjedt el, majd Németországban, de találni rá példát Portugáliában is, ahol a portói tőzsdepalota épült hasonló modorban.
A könyvben külön fejezeteket szenteltek a 2002-ben befejeződött felújítást vezető szakemberekkel készült interjúknak, a mulatótörténetnek, sőt a régi Kerepesi út történetének is. Csordás Lajos tanulmányából kiderül, hogy az Uránia létrejöttének idején Budapest Európa nyolcadik legnagyobb városa volt. A régi Kerepesi út kiemelt útvonal volt, mivel a Keleti pályaudvarról ezen át érkeztek az utazók a városba.
Erre jár az elsők egyikeként lóvasút, 1897-től villamos, és elsőként, 1856-ban itt vezették be a gázlámpa-világítást. Itt, a Klauzál utca sarkán volt az első Párisi Nagyáruház, a kor plázája, amely csak a leégése után került az Andrássy úti új épületbe.
A Kerepesi úton haladtak végig a nagy temetési menetek is, Deák Ferencet, Arany Jánost, Kossuth Lajost is itt kísérték utolsó útjára. 1906-ban pedig II. Rákóczi Ferenc hamvait kísérték át Pesten végső nyughelye felé, erről az eseményről kapta a mai nevét az út.
Egy korabeli mondás szerint a „Kerepesi út olyan, mint az élet: az eleje színház, a közepe kórház, a vége temető”.
A kötet a mozitörténet fontos pillanatairól is megemlékezik. Az Urániában mutatták be 1901. április 30-án az első magyar filmet, A táncz címmel – erre emlékezik április 30., a magyar film napja.
Külön tanulmány foglalkozik az első Uránia, a tudományos színház műsoraival, amelyek közt egyaránt akadt előadás a pesti nyomornegyedekről és a modern úriasszonyokról, de közlik például Csontváry Kosztka Tivadar egy levelét is, amelyet az igazgatóhoz intézett. Karinthy Frigyes is szóba kerül, aki paródiát írt a tudományos színházi előadásokról A bőr címmel.
A mozitörténet számtalan ponton összefonódik a társadalomtörténettel: sokatmondó például Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni naplóbejegyzése, aki 1945 februárjában ott volt az egyik első vetítésen. Ahogy írja, anyja szóvátette, hogy a közönség, amely most a szovjet propagandának tapsol, pár hete még a Jud Süss című náci propagandafilmet ünnepelte.
Az 1945 utáni időszakból bőséges a fotóanyag, láthatunk így képet a szovjet film ünnepéről, a kínai filmhétről, de az ötvenes évekbeli mozis helyzetet is illusztrálták: a háború után olyan kevés volt a mozi Pesten, hogy a pénztárak felett mindenhol kint lógott a „Minden jegy elkelt” tábla, hiába álltak sorba az emberek.
A kötet természetesen bemutatja a legújabb kort, és a világ egyik legszebb, helyreállított mozijának jelenét is. A minden szempontból értékes kötet jóval több önmagánál: a mozitörténet mellett komplett társadalomtörténeti, városrész-történeti monográfiaként is ol-vasható.
