Kultúra
Képrelációk
Baráth Ferenc a fekete háttérben keletkező hiányra színes válaszokat, megoldásokat ad reliefszerű műveivel, amelyek közül némelyik körül is járható
Hetvenötödik születésnapjára önálló kiállítással tisztelte meg a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját és a Magyar Plakát Társaság egyik alapítóját, Baráth Ferencet. Amint arról lapunkban már korábban beszámoltunk, a tervezőgrafikus-plakátművész kiállítása április végén, online nyílt meg, de immár látogatható.
Az így felköszöntött Baráth Ferenc pedig elhozta nekünk a Vigadó földszintjére, és alagsori kiállítóterébe plakátjait és „térgrafikáit” is. Elhozta egész életét, egy majdnem hat évtizedes pályafutás javát, amelyből évtizedeket élt abban a bizonyos kisebbségi létben. Baráth Ferenc 1946-ban született Magyarkanizsán, abban a korban, amikor arrafelé (is) nehéz volt magyarnak lenni. Ezt csak az tudja igazán felfogni, megérteni, aki a saját bőrén is megtapasztalta.
Mindazonáltal talán a Délvidéken, Tito különutas politikája miatt volt a legszabadabb a művészet a létező szocializmusban, de eme szabadság felett azért ott volt az a tudat, hogy néhány évvel korábban tízezreket mészároltak le ártatlanul és iszonyatos kegyetlenséggel.
Amiről – viszonylagos szabadság ide, vagy oda – talán még most sem lehet nyíltan beszélni. Azok az ártatlan áldozatok pedig ott voltak, vannak a délvidéki falvakban, városokban, családokban. Ott voltak, vannak valahol az író írógépének betűiben, a festő ecsetjében, a zenész hangszerében is. És mindezek ellenére az ottani magyarság erős kultúrát, pezsgő művészeti életet hozott létre, elég csak talán az Új Symposion körül csoportosuló művészeket, írókat, költőket, képzőművészeket megemlíteni.
Ebből a társaságból indult el a magyarkanizsai születésű, Munkácsy-díjas Baráth Ferenc is, aki 1966-ban végezte el az újvidéki képzőművészeti középiskolát, és lett utána egyből a legendás folyóirat grafikai szerkesztője. Majd két esztendő belgrádi képzőművészeti akadémiai kalandozás után, 1971-ben az újvidéki Fórum Kiadónál vetett hosszú időre, huszonegy esztendőre horgonyt. Ahol grafikai és művészeti szerkesztőként dolgozott, ezzel párhuzamosan az Újvidéki Színház tervezőgrafikusa is volt. Innen, ezekből az időkből származik a mostani kiállítás plakátanyagának régebbi, „megsárgult” része: a szintén magyarkanizsai, tehát „falubeli” Tolnai Ottó az Újvidéki Színházban bemutatott darabjaihoz készült plakátok. Például az 1981–82-es évadban futó Bayer Aspirin című monodrámát Jancsó Miklós rendezte Ladik Katalin előadásában, amelynek „díszplakátján” (ahogy Zalán Tibor aposztrofálta Baráth műveit) a művésznőt láthatjuk profilból rajzolva, amint nyelve hegyén egyensúlyoz egy pirulát. Tolnai darabja a Paripacitrom is, amelynek lényegét úgy mutatja meg Baráth, hogy fekete patkányfarokban végződő kézfejek vesznek körül, borítanak el egy fehér fajtársat. Örkény Tóték című remekművéhez pedig azt találta rajzolni, festeni, hogy egy zsalugáteres falusi ablakban egy méretes tigris ül, befelé, a lakók felé fordulva. Az eme kiállítást is megnyitó Zalán Tibornak az 1986–87-es évadban Újvidéken játszott darabját, az Azután megdöglünket pedig egy patkánybőréből kibújó, nyúzott emberalakkal harangozza be.
Baráth alkotásai könnyen felismerhetők jellegzetes képzettársításairól, amelyeket sokszor állatok köré épít fel. A Magyar Hírlapnak adott nagyinterjúban (2021. április 24., Blikkfang) így nyilatkozott: „Ez álomszerű dolog, ami a saját világomból fakad – nagyon ragaszkodom az állatokhoz. Ez ellen nekik sem volt ez idáig kifogásuk, úgy tűnik, jól érzik magukat a plakátjaimon.”
Munkásságában aztán a színház mellett megjelent a közélet is. Az 1990-ben a Nemzeti Galériában rendezett nagy, A változás jelei című plakátkiállításon úgy vet véget a sarló és a kalapács uralmának, hogy az utóbbi egy nagy lendülettel darabokra töri a sarlót. Már az 1992-es áttelepülése után, a Magyar Plakát Társaság tagjaként ábrázolja a vizuális környezetszennyezést egy gyönyörűen kidolgozott, véres könnyeket ejtő női szemmel. De a rasszizmus ellen is készít plakátot, amelyen fehér és fekete balták vágnak bele mélyen egymás nyelébe.
Szintén az áttelepülés utáni évekhez kötődik a Szegeden rendezett, idén harmincéves Thealter nemzetközi színházi fesztiválnak készített nívós, messze földre eljutó plakátsorozata, majd a legutóbbi években született Képrelációk című kollázsai, amelyekből most húsz, precíz módon előállított, a képzelet és a valóság találkozását ábrázoló darabot láthatunk a falon.
A földszinti tágas teret „térgrafikái” töltik ki, amelyek valóban műfaji határokat feszegetnek. Ezek a jórészt fekete, térbeli kiterjedést mutató csonkolt felületet alapként használó, alapszínekre festett, szögletes testekkel kiegészített művek valahol visszatérnek a modern művészet kezdeteihez. Amikor úgy tartották, hogy a természeti formákat, lényegében mindent ki lehet fejezni a kúp, a gömb és a henger, ez esetben a kocka és a téglatest segítségével. A fekete háttérben keletkező hiányra tehát színes válaszokat, megoldásokat kapunk eme reliefszerű művekkel, amelyek közül némelyek teljesen körüljárhatók.
A Képrelációk, azaz Baráth Ferenc születésnapi életműtárlata június 20-ig látogatható a Pesti Vigadóban.
