A kampó csöndje

Pilinszky János piarista diák volt, Jelenits István piarista tanárként pedig sokat beszélgetett róla Pilinszky egykori osztályfőnökével, aki úgy látta, a gyermeket nem az iskola érdekli igazán, hanem inkább a diákok, tanárok emberi oldala – hangzott el a Pilinszky 100 című jubileumi sorozat legutóbbi beszélgetésében.

A költő környezete igazán az önképzőkörben és az irodalmi esteken ébredt rá, hogy ezt a fiút milyen mélyen érdeklik a verseiben később meg is jelenő témák. Jelenits szerint az iskolában szerették őt, és elfogadták furcsaságával együtt. „A labdaszedő gyerekként” ismerték azok a piaristák, akik Pilinszky nővérével teniszeztek.

A költő és a piarista szerzetes, fiatal tanár Szegeden ismerkedett meg az ötvenes években, majd más helyszíneken is találkoztak. Pilinszkynek nemigen volt időérzéke. Előfordult, hogy éjfélkor felhívta tanár barátját, hogy a telefonba beolvassa neki frissen született versét. Jelenits kérte, hogy reggelre tegyék át a felolvasást, mivel nagyon elfoglalt. Társaságban, ha Pilinszky kifejtett egy témát, mivel fontosnak érezte, hogy végigvigye a gondolatmenetet, nemigen vette figyelembe, hogy valakinek más dolga van, és mennie kellene.

De mint Jelenits elmondta, a költőnek voltak olyan barátai, akik mindig megtalálták a módját, hogy vele legyenek és figyeljenek rá. Azt is kiemelte, hogy Pilinszkyt éppen az tette költővé, hogy a gondolatait közölni akarta, el akarta juttatni olyan emberekhez, akik értik, és akiknek hasonló fájdalmaik vannak. A piarista tanár szerint Pilinszky mai aktualitása abban áll, hogy nem valamiféle kollektív eszme, indulat, harag szószólója, hanem a magány malomkövei között őrlődő emberként szólal meg, aki még magában is kételkedik, és ez az attitűd rezonál a mai ember életérzésével.

Mint mondta, Pilinszky nagyon magányos volt egész életében. Édesapja korán meghalt, és az édesanya a Délvidékről költözött a családdal Budapestre, ahol minden idegen volt nekik. Jelenits István kiemelte azt is, a költőre jellemző volt, hogy környezetében inkább nők voltak.

Anyja, nővére, anyja lánytestvérei, szerető, érte aggódó nénikéi vették körül. Egyik nénikéjénél egy egykori vadászkastélyban nyaralt, ahol  büntetett előéletű lányok számára működött egy intézet, és Jelenits szerint a kisfiú akkor még nem értette ezeknek a fiatal prostituáltaknak a fájdalmát, ám felnőttként írt versei is tanúskodnak arról, hogy magában hordozta ezeket a fájdalmakat.

Juhász Anna a hallottakat továbbfűzve azt állapította meg, hogy amikor valaki Pilinszky-verset olvas, saját magával találkozik, és azzal is, hogy Pilinszky sok fájdalmat magára vállal mások helyett.

Pilinszky publicisztikája kapcsán Jelenits István azt hangsúlyozta, hogy a költő magára talált ezekben az írásokban, és bár még iskolázott emberek is érthetetlen költőnek tartották a maga korában, cikkei az utca emberének szóltak, és azok nagyon sok embert érdekeltek. Felidézte azt is, hogy amikor Pilinszky az Új Emberhez került, szerkesztői nem számítottak rá mint újságíróra. Azt hitték, hogy majd rábízzák a posta feladását vagy hasonló egyszerű feladatokat, de kiderült, hogy nagyszerű gondolatai vannak filmről, színházról és még számos témáról.

A beszélgetés végén Jelenits István a számára legfontosabb Pilinszky-versekből szavalt. Hiteles és nagyon személyes tolmácsolásában hallhattuk az Intelem című költeményt, amelyből Jelenits a „kampó csöndjét” és a vers ars poetica mivoltát emelte ki. Az Elég és az Egyenes labirintus című verseket is hallhattuk a nem mindennapi előadásban.