Kultúra
Az író, aki könyvében Poe és Zafón világát idézi
Collins figurái kortárs hősöknek tűnnek, akik több száz éves díszletek között mozognak egy nem létező világban
A könyv egyik különlegessége, hogy Collins kiemeli a történetet a valós térből és időből, és egy olyan disztopikus világot modellez meg, amelyről nem lehet eldönteni, hogy melyik országban és évszázadban járunk.
A három részből összerakott különös szerelmiháromszög-történet egyik főhőse egy könyvkötő fiú, azonban a „könyvkötés” a regény világában valami mást jelent: azok fordulnak könyvkötőhöz, akik olyan iszonyatos emlékekkel küszködnek, hogy könnyebb lenne az életük, ha ezeket kitörölnék belőlük.
Gyógyulásnak azonban nem nagyon tekinthető egy-egy ilyen eset, ugyanis az, aki elveszíti az emlékeit, élete végéig küzd a hiánnyal, megmagyarázhatatlan rosszullétek kínozzák.
De mi van, ha valakinek oly erős emlékei vannak, hogy sohasem törölhetők ki teljesen?
Bridget Collins jó érzékkel keveri a 19. századi történetmondás módját, stílusát a modern lélektani regényekre jellemző pszichologizáló nézőponttal.
Mindeközben a rejtélyek nyomába ered, szereplőinek lelkébe is beengedi az olvasót, rámutatva, hogy az ember olykor egymásnak ellentmondó érzések közt kénytelen vergődni. Miközben figurái (legalább) kétszáz éves díszletek között mozognak egy sohasem létezett világban, valójában nagyon is kortárs hősöknek tűnnek, nemegyszer 21. századi problémákkal.
Néhol erőltetettnek tűnik a disztópia, ügyetlenek egyes írói megoldások, ám az igazi melankolikus, Poe-t idéző atmoszféra és a lélekrajz hitelessége sok mindenért kárpótolja az olvasót.
