Kultúra
Kis magyar snassz és neociki
Kiállítással és „időutazással” mutatták be a Kieselbach Galériában a sajtó képviselőinek Szalai András behatárolhatatlanul egyedi könyvét
A nagyjából nyolcszázötven fotóval ellátott kötet borítóján egy ceglédpusztai ház oromzatát láthatjuk két, betonvasakból hajlított, kovácsoltvas zászlótartóval. A somogyi község kovácsa, ezermestere által fáradságos munkával összehozott művek egyikén egy pléh magyar zászló hirdeti, hogy minek van itt a helye, míg a másikra egy ugyancsak vasból hajtogatott, vörösre festett, ötágú csillagot hegesztett az alkotó. Igen, ez jelzi is már a könyv tartalmát, és ezzel vissza is röpítenek bennünket a létező szocializmus még most is erősen ható világába.
Amikor a kényszerű megalkuvás és az erkölcsi kereteket lazító „szerzés” idejét éltük. Amikor a hiány talaján leleményesség termett, ami sajnos sokszor a minőség iránti közömbösséggel is járt. Az 1954-es születésű Szalai András nagyon jól ismerheti mindezen időket, hiszen ekkor ette meg kenyere javát. Abban a korban, amikor ezekben a sufnituningokban, buherákban benne volt minden: a túlélés képessége, de talán az alkotás valamiféle illúziója is. Végső soron munkaidő után a betonvasból virágtartót hajlító lakatos is érezhette kész munkáját szemlélvén (és jól megérdemelt fröccsét kortyolgatván), hogy alkotott valamit, ami csak az övé.
Erről és másról is szól Szalai András építész, a debreceni és korábban számos más egyetem tanárának vaskos kötete, amelynek bemutatóján ki más is lehetett volna vendég, mint a korszak legnagyobb verbális szakértője, Fábry Sándor. S még mielőtt a Dizájn center című mű szerzője ellophatta volna a show-t, megtudhattuk, hogy ők már több évtizede barátok, és pont ez a hasonló érdeklődés hozta őket össze. Fábry írta a Kis magyar snassz és neociki szerinte frappáns előszavát is.
Szalai András eme építészeti rémtettek gyűjtése, dokumentálása után a kilencvenes években egyfajta „vizuális standup” formájában vetített képes előadásokat is tartott különféle fórumokon. A könyv anyaga tehát lassan gyűlt, és mintegy magától rendeződött össze eme előadások segítségével. És idővel kialakult a definíció is, miszerint a snassz a hiányból sarjad, és a buherálással keletkezik. A kötet azért nem megy el teljesen a humor irányába, hiszen vannak benne tanulmányok is.
A könyvet kiadó és a benne lévő anyag által inspirált kiállításnak helyet adó galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás is bevallotta, hogy ez a „buherás” épített környezet is hatással volt arra, hogy azt a (szépséggel foglalkozó) szakmát válassza, amelyben nagy eredményeket ért el.
A kiállításon Weiler Péter 19 festményét, munkáját is láthatjuk. Ő jutott talán a legkevésbé szóhoz a sajtóeseményen, de annyit azért elmondhatott, hogy a Szalai András által elvégzett „valóságmerítésből” ő csak kiemelt képileg szépen megfogható formákat, amiket aztán továbbértelmezett, művészi kontextusba helyezett. Pop artos festményein feltűnik egy Zsiguli nem éppen bonyolult műszerfala, a Főfotó részben működő neon fényreklámja, vagy éppen az ÁFOR benzinkútja is, amely előtt egy farmotoros Ikarus 55-ös busz áll.
Pontosan olyan, mint amilyennel aztán a sajtóesemény résztvevőit kifuvarozták Óbudára, hogy visszarepítsenek bennünket valahová a kilencvenes évekbe, amikor ezt a városrészt elkezdték „rehabilitálni”. Mert addig a fejlesztéstől elzárt terület volt Óbudának ezen része, aztán a rendszerváltástól próbáltak jó szándékkal megoldást találni a lepusztultságra. De Szalai András szerint azt is tudjuk, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és hát ez történt sajnos Óbudán is, Újlak térségében.
A Bécsi út, Kútvölgyi és Ürömi utak között zajló építészeti sétának volt egy megemlékezés része is, amelyben egy mobil, a múzeumokat, műemlékeket jelző KRESZ-táblára hasonlító emléket állítottak az 1994-ben meghalt Bodor Ferencnek, aki a legendás Tölgyfa Galéria vezetője volt és építészeti szakíróként megírta a főváros presszóinak történetét.
