A matematikailag modellezhető krimi

Noha a legtöbben csak arról beszélnek, hogy Pavesi magát a krimi műfaját gondolta újra azt általa igen tisztelt Agatha Christie nyomán – A Tíz kicsi néger referenciaként meg is jelenik a könyv egyik fejezetében –, ennél azért többet csinált.

Valójában matematikailag is értelmezhető szövegmodellt alkotott, amelyben az elmondott történet egyes elemei különféle halmazokká rendeződnek, legalább olyan izgalmassá téve a bűnügyi történetet bűnügyi, mint matematikai szempontból, hiszen Pavesi egyik alaptétele épp az, hogy minden nyomozás modellezhető, és bizonyos típusokba rendezhető az áldozatok, a gyanúsítottak és a nyomozók száma szerint, ezek a típustörténetek pedig nem mutálódhatnak a végtelenségig semmilyen irányban, hiszen a nulla és a végtelen számú áldozat, valamint a nulla és végtelen számú gyilkos is értelmezhetetlen, így általában legfeljebb tíz gyanúsított és maximum ennyi áldozat van minden történetben. Ezek a történetek azonban nemcsak az áldo­zat, a gyilkos és a nyomozó szerint, de egyéb szempontok alapján is csoportosíthatók.

Pavesi természetesen nem halmazelméleti szakkönyvet, hanem igazi krimit írt, amely még a matematikában járatlan olvasónak is tökéletesen érthető, úgy is, hogy a kerettörténetben – ami maga is egy krimi – nyolc, különböző típusú bűnügyet tár elénk.

Az alaptörténet az, hogy egy kiadó képviseletében egy szerkesztő felkeres egy spanyol szigeten élő, visszavonult írót. Az írót ma már senki nem ismeri, ám egykor kiadott egy krimit a White-gyilkosságok címen, amely a fenti matematikai modellt kívánja illusztrálni: nyolc bűnügyi történet van benne, nyolcféle krimitípus illusztráció­jaként. A kiadó közel fél évszázad után újra megjelentetné a könyvet – ám ahogy a szerkesztő és a szerző elkezdenek együtt dolgozni, egyre gyanúsabb, hogy egyikük sem az, akinek mondja magát...

Miközben a fő történet szálaiba alaposan belebonyolódunk, és elkezdünk izgulni, hogy mi köze van az idős írónak egy, a háborús években Londonban elkövetett gyilkossághoz, a könyv címében is megjelenő White-­gyilkossághoz, nyolc krimit olvashatunk végig az egykor megjelent könyvből. Ám ezek is elég különösek: mindegyik történetben van valami nyugtalanító. Hol a helyszínleírás ellentmondásos, hol a történet szempontjából értelmezhetetlen szimbólumok jelennek meg bennük, hol olyan transzcendens elemek, amelyeket nehéz értelmezni.

Mire a kerettörténet végére érünk – sajnos nem árulhatjuk el a megoldást –, nemcsak az derül ki, hogy kicsoda valójában az író és kicsoda a szerkesztő, de az is, hogy a nagy krimibe ágyazott kisebb bűnügyi történeteket valójában miként kell értelmezni.

Pavesi csodálatos tükörjátékot játszik: ebben a könyvben egészen az utolsó oldalakig senki és semmi nem az, mint ami valójában, és noha érvényesnek látszó bűnügyi megoldások születnek, a végén úgy esik le az olvasónak a valódi megoldás, hogy ha egész eddigi életében krimit olvasott volna, ezt akkor sem tudta volna kitalálni. Egyszerűen azért, mert az író, miközben megalkotja a bűnügyi történetek matematikai modelljét, azzal a mozdulattal fel is rúgja az eddigi szabályokat, amelyek helyett új szabályokat alkot.

Tágabb értelemben pedig korántsem csak a krimiről van itt szó, hanem magáról az újprózáról (nevezzük most már így). Arról, amit Paul Auster a New York trilógiában kezdett, majd a 4321-ben járatott csúcsra, és arról, amivel Bolano kísérletezett a 2666-ban. Úgy látszik, a kortárs világirodalomban sokan kísérlik meg újradefiniálni a történetmesélés módját, és megalkotni azt a modellt, amelyet Pavesi.

Mindez nemcsak radikálisan új narrációt, történetszerkezeteket, de többnézőpontúságot is jelent, és így teljesen megváltoztatja az eddigi lineáris történet (regény, novella) fogalmát. Természetesen nem valamiféle képzelt, soha nem létezett irodalmi iskolába szeretnénk itt összeterelni ezeket a nagyon különböző alkotókat. Inkább arról van szó, hogy ami Austernél és Bolanónál megjelenik mint szépirodalom, az Pavesinél krimiben artikulálódik – mégpedig briliáns módon.

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Fotó: MH