Kultúra

Moszkva és a birodalom a kilencvenes években

Szergej Lebegyev olyan Oroszországot vetít elénk, amelyben még mindig kísért a múlt – Az apróbb sutaságok ellenére a könyv a posztszovjet térség fontos és hiteles tükre

Szergej Lebegyevet, aki 1981-ben született Moszkvában, a fiatal orosz írógeneráció egyik legjobb szerzőjeként tartják számon, egyesek Szolzsenyicinhez hasonlítják. Művei tizenöt országban jelentek meg, és egyaránt lelkesedik érte az otthoni és az amerikai kritika.

Moszkva és a birodalom a kilencvenes években
A Sztálin (középen) nevéhez fűződő korszakkal immár a harmadik generáció küzd
Fotó: AFP/Sputnik/Petrusov

Új kötete magyarul az Augusztus gyermekei címmel a Helikonnál jött ki Soproni András fordításában.

A mottónak választott, nyugtalanító Arszenyij Tarkovszkij-idézet – „A sors már őrültként loholt utánunk/S kezében borotvát szorongatott” – megelőlegezi a regény hangulatát. A történetét elég nehéz dióhéjban összefoglalni, annál is inkább, mert Lebegyev technikás író: a regény alaptörténete ugyan egy nyomozás (illetve több nyomozás), ám a hangsúly voltaképp nem a cselekményen van, hanem a háttérben kibontakozó posztszovjet világ bemutatásán.

A főhős egy fiatalember, akire nagyanyja örökségként hagyja élete történetét, ám hamarosan kiderül, hogy ez csak a cenzúrázott változat – a hagyatékban van egy napló is, amelyből kiderül, hogy ki is volt a nagymama férje, a soha nem is ismert nagypapa a szovjet forradalom idején. A főhős először saját családja után kezd nyomozni, s a lengyel határtól a Kaukázusig jut el, ám az egyik utazás során összeakad valakivel, aki újabb munkával bízza meg, majd ennek révén megint valakivel, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a legvadabb Sztálin-érában eltűntek után és a szovjet történelem sötét titkai után nyomoz, néha borzasztó körülmények között.

Mivel a munkája miatt keresztül-kasul kell utaznia az egykori birodalmon, épp úgy képet kapunk a tajgán épített elhagyott átnevelő táborokról, mint a kazah sivatagban zajló drogkereskedelemről vagy a moszkvai bűnözőelit összetételéről. Tulajdonképpen a posztállapot leírását, a kilencvenes évek orosz társadalmának keresztmetszetét kínálja az író, riportszerűen. Az államhatalom látszólagos, a peremvidék ellenőrizhetetlen, ugyanakkor a szovjet mentalitás megmaradt. Mindenki fél mindenkitől, minden baksisba kerül, az országban pedig nem az állam az állam, hanem az a maffiaszerű, nehezen körülhatárolható kör irányít, amely a szovjet elit hivatalnokaiból, titkosszolgáiból, az újgazdagokból és a politikusok mögött álló érdekköröket alkotó erős emberekből áll.

A főhős azt hiszi, hogy megtalálhatja az egérútját ebben a labirintusban, de téved: itt nincs, nem lehetséges állampolgári önállóság. Aki önálló bizniszbe kezd – például a levéltárban nyomoz a múlt után –, az az első pillanattól megfigyeltté válik.

A rendszerváltás ugyanis legfeljebb az utcatáblákat és a napi beszédmódot vagy az öltözködést változtatta meg, ám a posztállapotban egy dolog ugyanaz maradt: az ember. A szovjet ember, aki ugyanazokkal a reflexekkel, félelmekkel, szabályrendszerekkel és soha ki nem mondott, ám három generáció óta tudott viselkedési normákkal próbál életben maradni a kilencvenes évek Moszkvájában, mint amelyeket a sztálini terror alatt a nagyanyja alkalmazott.

Európai értelemben vett polgárnak lenni a posztszocialista Oroszországban egyszerűen nem lehet. Abban a pillanatban, amint valaki az utcára lép, kénytelen szovjet módra viselkedni. Vagy felőrlik, vagy beszervezik. Vagy áldozat lesz, vagy játékos. Harmadik út nincs. (Illetve az egyetlen, mindig érvényes menekülő út: a bolond vagy a szent útja, ám ez a regény épp nem erről szól.)

Miközben főhősünket szabályosan ledarálja a régi-új Oroszország, Lebegyev számtalan, kínos kérdést is feltesz: milyen ország az, ahol senki nem tudhat még a családja múltjáról sem? Ahol a nagyanyának az unoka biztonsága érdekében el kell hallgatnia, hogy valójában ki a nagyapja? Ahol már 1917-ben eltörölték a múltat, átvitt és a szó szoros értelmében is, s így nincs mihez viszonyulni? Ahol a „nagyszülők ideje” a sztálini terror időszakának szinonímája?

Ahol a harmadik generáció életének középpontjában áll a félelem, és ahol a legszebb emberi kapcsolat, a szerelem sem más, mint valami, ami a hatalom szempontjából zsarolhatóságot biztosít, a szerelmes nőnek pedig a legfontosabb szempontja egy kapcsolatban, hogy általa biztonságban legyen a hatalommal szemben?

Lebegyev, aki kíméletlenül szembesít mindezekkel, igazi, fordulatos krimit is tálal közben – de a nagyon figyelmes olvasónak azért feltűnhet, hogy az egzisztencialista regény és a kalandregény keverékében néhol elsikkad maga a regény. Néhol logikátlan fordulatok, semmibe vesző szálak tűnnek fel: a főhős szülei hangsúlyosan megjelennek a könyv elején, majd egy szó sem esik róluk a továbbiakban, az élettársról csak vázlatos képet rajzol a szerző, az alvilággal való kapcsolatban pedig olyan hibákat vét a főhős, amelyeket egy kamasz is elkerülne, ha egyszer az életben elolvasott volna egy krimit…

Az apróbb sutaságok ellenére Lebegyev könyve a posztszovjet élet egyik legfontosabb tükre. Hogy irodalmilag van-e annyira izgalmas, mint kérdésfelvetéseiben, azt majd az idő eldönti. Szolzsenyicinhez mindenesetre nem érdemes mérni.

Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei
Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink

Kevés szóval sokat mondani

ĀVitéz Ferenc költő és irodalomtörténész Weöres Sándor emlékét idézi meg új kötetében – Báger Gusztáv közgazdász–író különleges figurája a kortárs magyar kultúrának