Kultúra

Federico Felliniről kulcsszavakban

A dokumentumfilm műfaji szabályainak újragondolása a lehető legjobb húzás volt Anselma Dell’Oliótól, hiszen az olasz rendezőt nem lehet megérteni egy életrajzszerű alkotás nyomán

Anselma Dell’Olio (Selma Jean Dell’Olio) neve eddig nem nagyon csenghetett ismerősen az európaiaknak. Az apai ágon olasz (pugliai) származású, 1941-ben született Dell’Oliót fordítóként, filmkritikusként és két, jórészt ismeretlen film rendezőjeként jegyzik az Egyesült Államokban.

Federico Felliniről kulcsszavakban
Művészete kiindulópontjairól, katolikus hitéről, belső vízióiról, világképéről mesél Anselma Dell’Olio
Fotó: Pannonia Entertainment

A héten a magyar mozikba végre új premierként érkező Fellini – A lélek festője című dokumentumfilmje alighanem meghozza számára az ismertséget. Gyakorlatilag megújította a dokumentumfilm műfaját – és igen jól tette, hiszen Federico Fellini életművéről hagyományos módon lehet ugyan beszélni, de minek.

Az álmok, víziók, szimbólumok, kinyilatkoztatások (vizuális) nyelvén megszólaló Fellini-filmek ugyanúgy nem mutathatók be racionális logika, okokozati összefüggések vagy időrend mentén, mint ahogy maga Fellini sem lesz érthető egy életrajzilexikon-szerű film nyomán. Ahhoz, hogy megértsük, valami más kell. Mindezt azért érdemes előrebocsátani, mert amit Anselma Dell’Olio elénk tár, az jobban hasonlít egy Fellini-filmre, mint egy „normális” dokumentumfilmre.

Először is: meg sem kísérli, hogy felvázolja az életutat. Talán még annyi sem hangzik el a filmben, hogy hol és mikor született a rendező. Másodszor: sem az időrend, sem a filmes klisék nem érdeklik. A Fellini-oeuvre kulcsfogalmaira, -szavaira húzta fel a filmet, ezek pedig asszociatív alapon követik egymást, így például semmit nem tudunk meg arról, hogy miért lett filmrendező, vagy mikor forgatta az Országútont, de alapos ismeretekkel gazdagodunk arra nézvést, milyen mélyen érdekelte és érintette a mágia, illetve a misztika, hogy milyen viszonyban volt Jung tanaival vagy milyen természetes módon élte meg katolicizmusát.

Különös módon a végén a néző úgy érezheti: annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében nem sokat tudott meg Fellini életéről, nagyon sokat, az elvárhatónál többet megtudott Felliniről. A művészete kiindulópontjairól, működési elvéről, babonáiról, félelmeiről, belső vízióiról, világképéről.

Maga a film Fellini temetésével kezdődik, majd könnyed asszociációval, az út metaforájával folyatódik, miután felvillan a kínai jóskönyv, a Ji-csing „út” jele. (A film egyes „fejezetei” a továbbiakban is a Fellini által is kedvelt és használt kínai jóskönyv kulcsfogalmai szerint követik egymást.)

Fellini erősen kötődött a pályaudvarokhoz és az úthoz, az úton levéshez. Számára minden film kaland volt, de egy bevágott interjú tanúsága szerint nem szerette, ha arról kérdezik, mit rendez legközelebb – mindezt pedig épp egy pályaudvaros hasonlattal magyarázta meg: ahogy mondta, ha kimegy a pályaudvarra, azt ugyan tudja, hogy hová szeretne eljutni, de ha valaki részletesen elmeséli neki, hogy ott mit fog látni, elmegy a kedve az egésztől... Így van ő a „következő” filmekkel is.

Feleségével, az Országúton főszereplőjével, Giulietta Masinával bonyolult volt a viszonyuk
Feleségével, az Országúton főszereplőjével, Giulietta Masinával bonyolult volt a viszonyuk
Fotó: Pannonia Entertainment

A második jósjel a „Megközelítés” – tágabb értelemben az, ahogy Fellini a világot modellezte. Mesterei ugyan nem voltak, de erősen hatott rá a jungi világkép Ernst Bernhardon, pszichiáterén keresztül. Mint korának minden művésze, ő is kihasználta a pszichoanalízisben rejlő művészi lehetőségeket: míg a 8 és fél képzettársításokon alapul, a Júlia és a szellemekben – amelynek eredeti, olasz címére, a Giulietta degli spiritire játszik rá a dokumentumfilm eredeti címe, a Fellini degli spiriti – álomszimbólumokat használ.

A filmben megszólal a Fellini-iskola egyik ismert rendezője, Roberto Benigni, aki némiképp árnyalja Fellininek a pszichoanalízishez való viszonyát, kifejtve, hogy a rendező nem kedvelte Freudot, aki nem elég, hogy „mindent megmagyaráz”, de még gyanús bécsi polgár is. A paraszti származású Jungot, aki „varázsló” volt a maga módján, sokkal inkább kedvelte.

A dokumentumfilm rendezője innen lassan evez át veszélyesebb vizekre: megkísérli bemutatni Fellininek a mágiához és a valláshoz való viszonyát. Mint a filmből kiderül, Fellini azért ragaszkodott Róma bizonyos pontjaihoz, így a Piazza Vittoriohoz, mert ott érezni vélte az ókori rómaiak jelenlétét. Pszichiátere vezette be a tarot használatába, és naponta forgatta az említett Ji-Csinget, a kínai jóskönyvet is. A filmben megszólaló egyik „szakértőnek” a rendező felteszi a kérdést: Ön szerint Fellini médium volt? A válasz egyértelmű igen. Mielőtt azonban igazán veszélyessé válna a rázós terep, áttérünk Fellini feleségéhez, Giulietta Masinához való bonyolult viszonyára, majd a rendező erős katolikus hitére.

A dokumentumfilm egyik következtetése az, hogy Fellini mindenben istent mutatja fel. Ami – teszi hozzá a megszólaló, Terry Gilliam amerikai–brit filmrendező, a Monty Python-csoport tagja – „könnyű egy olasz katolikusnak. Szentek és csodák garmadája áll rendelkezésére”.  Különös, hogy ennek ellenére például a Dolce vita kapcsán ellentétbe került az egyház egy részével – a jezsuiták védték –, s Pasolininek kellett a rendezőt mentegető cikket írnia azzal a felütéssel, hogy „számomra ez egy katolikus film”.

A félreértés összetörte Fellinit.

Hasonlóan járt amúgy az Országútonnal is. Míg a francia kritika a mennybe menesztette, otthon nem szerették a filmet. Terry Gilliam, aki megszólalóként végig hozza a Monty Python-átlagot a filmben, abban látja ennek magyarázatát, hogy Fellininek van humora. „A marxisták nem szeretik a humort, mert aláássa a lényeges dolgok tekintélyét” – mondja, hozzátéve, hogy „nem jó marxistának lenni, mert akkor nem viccelődhetsz”.

A belső igazság jelében című „fejezet” a legkritikusabb pontja a dokumentumfilmnek: amikor Fellini megismerkedett egy Gustavo Roll nevű látnokkal, erősen a túlvilág felé fordult, tanulmányozni kezdte Rudolf Steiner és a rózsakeresztesek filozófiáját, ugyanakkor folyamatosan küzdött a halál megértésével – amiről az utolsó film, A Hold hangja temetőjelenetei is tanúskodnak.

Külön egység szól a rendezőnek a zenéhez, illetve zeneszerzőjéhez, Nino Rotához való viszonyáról, akivel oly szorosan működtek együtt, hogy Fellini azt mondta: „amikor Rota zenéjét hallom, érteni vélem a filmjeimet”. Nino Rota Fellini előtt halt meg, az utolsó filmből így hiányzik a zene – illetve mint hiány, kakofónia van jelen, a széteső világ szimbólumaként.

Az utolsó dokumentumfilm-egység Felli­ninek az öregedéshez való viszonyát vizsgál­ja, és felidézi az utolsó nagy történetet is. Az 1993-ban elhunyt Fellinit felesége nem sokkal élte túl. Kórházba került, ahol hamarosan meghalt. Betegtársai egyszerű asszonyok voltak, akik nem tudták, kivel fekszenek együtt. Halála másnapján egy rokona érkezett látogatóba, akinek az egyik betegtárs azonnal részvétet nyilvánított, hozzátéve, hogy az itt fekvő nőért az a bizonyos híres filmrendező, (az akkor már halott) Fellini jött el, karjában egy kisbabával, ő vitte el az élők közül.

Ha igaz, ha nem, az utolsó film, a Felliniről szóló Fellini-film befejezéseként működik...

Fellini – A lélek festője (Fellini degli spiriti)
Feliratos, olasz–francia–belga dokumentumfilm, 100 perc, 2020
Rendező: Anselma Dell’Olio
10/10

Kapcsolódó írásaink