Kultúra

Vajon mit gondolhatnak a kortárs írók a járványról?

Világhírű szerzők novellái a pandémiáról az ír Colm Tóíbíntől a kanadai Margaret Atwoodig

Dekameron-projekt címmel jelent meg az Athenaeumnál az a kötet, amely a koronavírus-járvány alatt és azok hatására született novellákból ad válogatást.

Vajon mit gondolhatnak a kortárs írók a járványról?
A huszonkilenc történet a New York Times felkérésére született
Fotó: MH

A huszonkilenc történet a New York Times felkérésére született, a szerzők közt pedig a Magyarországon jórészt ismeretlenek mellett olyan világsztár írók is akadnak, mint az ír Colm Tóíbín, a kanadai Margaret Atwood és az olasz Paolo Giordano. Az írásokat több fordító ültette át magyarra.

Caitlin Roper előszavából kiderül, hogy a kötet rendezőelve maga a krízishelyzet. Az ötlet azért született meg, mert 2020 tavaszán, a járvány kitörésekor kifogyott a boltokból Boccaccio Dekameronja, és a szerkesztők kíváncsiak voltak rá, hogy a tizennegyedik századi olasz pestisjárvány idején játszódó történetfüzér után ennyi évszázaddal a mai írók mit mesélnek a lakásaikba szorult olvasóknak.

Nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta válogatás, amelynek nem az irodalmi érték, hanem a téma szabja meg a kereteit, még akkor sem tekinthető csak irodalmi vállalkozásnak, ha tág értelemben minden elmesélt történet „irodalom”. Ennek ellenére meglepő, hogy a kötetben a közepes internetes blogra való tartalom keveredik igazi prózával (Giordano) és amúgy remek kortárs szerzők nem igazán sikerült szövegeivel (Tóíbín) – de épp ezért lehet a huszonkilenc történetet végigolvasva az embernek olyan érzése, hogy a kortárs világirodalom minden szintjére bepillanthatott.

Először talán a világsztárokat érdemes elolvasni: Atwood – nem meglepő módon – itt is női témával jelentkezett, az ismert középkori olasz novella, a Türelmes Griselda párdarabját írta meg Türelmetlen Griselda címmel. Míg az eredeti történet nőalakjával férje mindent megtehet – megalázza, gyermekeit elveszi, kilöki –, ő a végtelenségig tűr, mint a középkori „jó feleség”. Türelmetlen Griselda, a sokat tűrő nő Atwoodnál feltűnő nővére nem hagyja annyiban a dolgot: ellenáll, és megvédi húgát is. A kötet egyik legjobb írását A prímszámok magánya című, világsikert aratott kötet szerzője, Paolo Giordano jegyzi. Noha a történet látszólag mindennapi – a járvány elől Milánóból egy elvonult életet élő házaspárhoz menekül a nő fia –, a Giordanótól megszokott módon a finom lélekrajz, a hétköznapi történetben rejlő dráma emlékezetes olvasmánnyá teszi a novellát. Tóíbín, aki pedig mestere a hasonló történeteknek, ezúttal sajnos nem remekelt, mintha nem tudna mit kezdeni a rövid terjedelemmel. Inkább egy novella vázlatának, mint novellának tűnik az írása. A mozambiki portugál irodalom legismertebb szerzőjénél, Mia Coutónál egy öregember szemével látjuk a járványt, aki nem érti, hogy mi történik körülötte, és tolvajnak nézi a hozzá ellátogató egészségügyi alkalmazottat – ahogy magyarul megjelent kötete, Az oroszlán vallomása esetében, itt is nagyon erős atmoszférát sikerült teremtenie.

Többeknek ismerős lehet Tommy Orange neve is, akinek szintén jelent meg könyve magyarul: a sájen-arapahó indián törzs tagja az őslakosok szemszögéből láttatja a helyzetet, amelyben az eddigi nyertesek a túlélők, az eddigi vesztesek az áldozatok lesznek.

A többi írás közt akadnak olyanok, amelyek szerzőjének nevét érdemes megjegyeznünk – Victor LaValle, David Mitchell, utóbbit az angol nyelvű irodalom olvasói mint Booker-rövidlistás jelöltet ismerhetik – és olyan is, amelyet kár volt közölni…

Egy azonban közösnek tűnik ezekben az írásokban: míg Boccaccio hősei a pestis elől menekülve mélyen emberi történeteket meséltek, a Dekameron-projekt szereplői nem egyszer mélyen embertelen történetek hősei. Nemcsak a járvány vagy az attól való félelem sújtja őket, de a legtöbbször az atomizált társadalomban megélt tökéletes magány is, amely most válik igazán átélhetővé, amikor a közösségi terek, a munkahelyek és az egyéb látszatcsoportosulások nem működhetnek. Egy parkban a volt férjével randizó egyedülálló nő, egy kiürült New York-i felhőkarcoló utolsó két lakója, egy börtönben egy képzelt cellatárssal beszélgető elítélt: emberek, akik a járvány előtt sem lehettek magányosabbak. Csak most, a zaj és a tömeg nélkül rá is döbbennek minderre.

A Dekameron-projekt – című kötet sajnos – hiteles tükre annak a jelen társadalomnak, amelyben, úgy tűnik, a járvány csak az egyik rossz. Hogy rosszabb-e, mint az általános, évtizedek óta tartó krízis, amelyet embertelenségből, szolidaritáshiányból, szorongásból, félelemből, túlzott jólétből és nyomorból, magányból és az úgynevezett siker hajszolásából gyúrt össze magának az ember, jó kérdés. Inkább mintha mindezeknek csak egyik tünete lenne ,vagy egy az új apokalipszis jelei közül. Persze ettől még a Dekameron-projekt novelláinak nagy része igaz, és mint irodalom: jó. A világ nem jó inkább, amelyből megszülettek.

A Dekameron-projekt

Kapcsolódó írásaink

Hegyeid, folyóid, patakjaid neve

ĀSzáraz Miklós György: Nemhogy a szomszédok történelmét nem ismeri az átlag magyar, hanem a sajátját sem, a környező népeknek pedig nincsenek ismereteik rólunk, amit tudnak, az ferdítés, hazugság