A puszta kliséjétől a millenniumi Budapestig

A francia történész, a Tudományos Kutatások Nemzeti Központjának (CNRS) kutatási igazgatója, a párizsi egyetem professzora a címben jelzett szűk száz évben keletkezett, franciák által írt magyarországi úti beszámolókat szerkesztette kötetté. Az utazók között akadt pap, kereskedő, sőt három nő is, így viszonylag változatos az a kép, amely a beszámolók nyomán kibontakozik – és amelyben éppúgy találhatók egyedi, értékes megfigyelések, mint közhelyek, tévedések.

Mint az előszóban olvasható, a kötet címében is szereplő 1818-as évben látogatott Magyarországra François-Sulpice Beudant tudós, míg a könyvben megidézett utolsó látogató Pierre Marge. A kettőjük ittjárta között eltelt csaknem száz évben alaposan megváltozott az ország. Míg a 19. század elején a Lajtán túl egy egzotikus, ismeretlen vidéknek számított a franciák számára, az 1885. évi budapesti Általános Kiállítás és a millenniumi ünnepségek időszaka a francia–magyar kapcsolatok fénykora volt.

Ugyanakkor – áll a bevezetésben – a nyelvi korlátok megnehezítették a francia utazók kapcsolatteremtését az alsóbb osztályokkal, mindannyian csak a több nyelven beszélő arisztokratákkal és középosztálybeliekkel tudtak szót váltani. (Akiknek tökéletes nyelvismeretét viszont dicsérik, megjegyezve, hogy a magyarok teljes természetességgel beszélnek két-három nyelven, közte németül és latinul.)

Az utazók sokáig nem használhattak megfelelő útikönyveket, míg végül a párizsi Boulevard Saint-Germain 77.-ben megnyílt a magyar idegenforgalmi iroda egy útikönyvkiadónak köszönhetően. A könyvben idézett utolsó utazó, Pierre Marge már autóval próbálta bejárni az országot – és sokat panaszkodik az utakra.

A kötet szerzője nem az utazók, hanem az általuk bemutatott témák és tájegységek szerint szerkesztette a kötetet. Az első hívószó a Duna, amely a legtöbbször lenyűgözi az utazókat. Egyikük, Albert Millaud 1873-ban egyenesen úgy véli, Pest kikötőváros, amely leginkább Bordeaux-hoz és Marseille-hez hasonlít, és bár a Duna nem tenger, annyira grandiózus, hogy a partján létrejött település nem sorolható az édesvízi kikötők közé.

Ekkoriban már rendszeres volt a gőzhajójárat Bécs és Pest közt, és az utazás fellendülése magával hozta a szállodaipar fejlődését is. Sorra nyíltak a pesti hotelek, amelyekről igen jó véleménnyel voltak az utazók. A Duna és Pest mellett a puszta a leggyakrabban emlegetett úti cél, az Ausztria szolgálatában álló Pimodan márkit például a melankólia érzése fogja el a végtelenséget sugalló látvány előtt, a közhelyek és csúsztatások közt viszont – amelyek legtöbbje szerint a puszta a dél-amerikai pampa rokona – elképesztők is vannak, az egyik utazó szerint a magyarok egyenesen gyűlölik a hegyeket.

A Nagyalföldet, bár megnézték, nem igazán értették: az alföldi városokat nagy falvakként mutatják be, amelyekben „minden széltében van, csak a harangtornyok, a zsinagógák keleti kupolái emelkednek ki” – írja René Gonnard.

A városok közül sokan ellátogatnak Pozsonyba, amelyről azonban szinte mind megjegyzik, hogy nem is igazán magyar város, inkább német, és ehhez mérten a magyarok sem tekintik magyar városnak, a „nemzet szíve” inkább Pesten dobog. Különösen érdekes Szeged és a franciák kapcsolata: a várost sújtó 1879-es nagy árvíz után szolidaritási hullám vonult végig Franciaországon, és a franciák adományokat gyűjtöttek az újjáépítéshez. A katolikus franciák nemigen tudnak mit kezdeni Debrecennel, amelyről Beudant azt írja: „a mocsár közepén felhúzott falu”, Émile Doumergue azonban egyenesen a magyar Genfnek és a kálvinista Mekkának nevezi.

A nemzeti karakterről szóló fejezetben, ahogy a szerző írja, sok a klisé: a magyarok ázsiai eredete, a hun rokonság és a török hatás vissza-visszatérő elem, csakúgy, mint a vad, bajszos, lovas magyar képe. Az utazók szót ejtenek a Magyarországon élő számtalan nemzetiségről is, de láthatóan nehezen tudják értelmezni a többnyelvű és többkultúrájú ország fogalmát.

Budapest diadala címmel külön fejezetben szerepel a századfordulós Budapest sokféle leírása. A beszámolókban visszatérő elem a modern kereskedőváros, Pest dicsérete az álmos Budával szemben, ugyanakkor a fényesnek látott és láttatott Duna-korzó mellett voltak, akik megtalálták a századfordulós világvárosban is az egzotikumot: Prosper Mérimée 1854-ben ellátogat egy gyógyfürdőbe. „Azt hittem, Spanyolországban vagy inkább Törökországban vagyok. Szemérmességem nagyon megszenvedte, hogy mutattak nekem egy nyilvános fürdőt Budán, ahol a magyar férfiak és nők egymás hegyén-hátán tolonganak valamiféle nagyon meleg ásványvízben” – írja.

A következő utazók se tudnak napirendre térni a gyógyfürdőkultúra felett – ám egyöntetűen dicsérik az operát.

Rendkívül sok beszámoló született az 1885-ös Általános Kiállításról és a millenniumi építkezésekről, valamint ünnepségekről.

A kötet utolsó két fejezete arról szól, miképpen látják a francia utazók a magyar társadalmat és politikát.

Mint ahogy az utószóban a szerző megjegyzi, a vizsgált időszak elején feltűnő néprajzi kliséket és az egzotizmust száz év elteltével a beszámolókban felváltotta a modern Budapest és az elmaradott vidék kliséje, az általános képet pedig színezi a magyarság és a nemzetiségek viszonyában tapasztalt problémák bemutatása, hogy aztán a trianoni szerződés utóhatásaként a mélypontra süllyedjenek a francia–magyar kapcsolatok.

A kötet lebilincselően érdekes – és néhol minden bizonnyal torz – tükör, amely általában véve és a klisék ellenére gazdagítja a 19. századi Magyarországról alkotott képünket.