Kmetty János és a nagy kékség

Vannak olyan nagy festői életművek, amelyekből hiányzik a monumentalitás vagy a totalitás igénye. Noha semmivel sem jelentéktelenebbek, mint harsányabb, esetleg iskolateremtő kollégáik életművei, sokkal nehezebb észrevenni vagy valódi értékükön kezelni őket. Közéjük, e kifinomult, egyenletesen teljesítő alkotók közé tartozik például az olasz Giorgio Morandi vagy kortársa, a magyar Kmetty János.

Utóbbinak szentendrei múzeuma most virtuális kiállításon járható be, ami jó alkalom lehet rá, hogy újraértékeljük a nála jóval ismertebb szentendreiek – Barcsay Jenő és Vajda Lajos – mögött háttérbe szorult alkotót.

Kmetty János 1889-ben született, s 1975-ig élt, így az egyik legnagyobb festészeti forradalom idején, a huszadik század kezdetén épp megfelelő időpontban érkezett Párizsba, hogy kortársaihoz hasonlóan Cézanne bűvkörébe kerüljön, majd a tapasztalatokat leszűrve kilépjen abból, és létrehozza a saját festői világát.

A hazai modernizmus egyik legfontosabb képviselője, a festő Kmetty János persze nem Párizsban „született meg”. Ott voltak ekkor már – közvetve – az egyik mester, Ferenczy Károly tapasztalatai (Kmetty előtte Szablya-Frischauf Ferenc festőiskolájában tanult, utána került Ferenczyhez), a nagybányai neósok törekvéseinek megannyi tanulsága, a Nyolcakkal való találkozás élménye. Ám, mint oly sok kortársánál, nála is meghatározó volt az első, 1911-es párizsi út. A tárlaton látható is egy csendélet, amely felismerhetően Cézanne hatását viseli. A legenda szerint gyalog ment el Neuilly-ba, a Pellerin-gyűjteménybe, hogy láthassa a festő képeit, de nagy hatással volt rá Picasso és a Louvre reneszánsz gyűjteménye is.

Hazatérve monumentális, reneszánsz előképek alapján készült, bibliai ihletésű munkákkal kísér­letezett, ilyen például az 1913-as Mennybemenetel vagy az 1917–18-ban festett A kisded imádása. Kmetty 1912-től a kecskeméti művésztelepen dolgozott, majd hat év elteltével Kassák Lajos köréhez csatlakozott, alapítója volt 1924-ben a Képzőművészek Új Társaságának (KUT).

A Tanácsköztársaság bukása után – hívják fel rá a figyelmet a tárlat rendezői – Kmetty mintegy belső emigrációba vonult. Csak második, 1927-es párizsi útja után született meg az a festői univerzum, a kubisztikus alapformákból kiinduló, sajátos, kékes derengésű, kifinomult világ, amely immár csak rá jellemző. A harmincas években sokat dolgozott Nagybányán Perlrott Csaba Vilmossal, és egyre több időt töltött Szentendrén is.

A képeken ekkor tűnnek fel a város jellegzetes látványai, a Szamárhegy, a Preobrazsenszkaja-templom, a Belgrád-székesegyház, a Fő tér. Koloritja kivilágosodik, a háború után pedig, amikor műtermet kap a szentendrei művésztelepen, megjelennek a képeken a művésztelep környezetének házai is.

Tovább absztrahálja a látványt, az addigiaknál jobban síkokra bontja a látványelemeket, ám a sajátos, finom színvilág, az, hogy a képeknek – csakúgy, mint Cézanne-nál – „levegője” van, megmarad. Kmetty János ebben az időben már a Képzőművészeti Főiskola tanára, a festő tanszék vezetője volt, tanítványai között mások mellett Kondor Béla és Melocco Miklós is ott volt. Nemcsak festőként, de grafikusként is jelentős életművet alkotott.

A tárlaton láthatók az élete egyes szakaszaiban készült önarcképek is, amelyeken nemcsak az idő múlása követhető nyomon, de festészetének fejlődése is.

A művész számos önarcképet készített

Fotó: OSZK