Pillanatnyi vers

– Legújabb könyve hat év anyagát tartalmazza. Miért?

– Részben a kiadás bürokratikus velejárói miatt csúszott a kötet, részben pedig azért, mert hosszú ideig nem jutott elég időm versekre, helyette például kritikaírás, kulturális újságírás és rádiós szerkesztés tették ki mindennapjaimat. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíja és a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj kellettek ahhoz, hogy valóban elegendő időm legyen az elmélyült alkotásra.

– A kötet egyik ciklusának címe Nem visszatérő, hanem hazaér. Ki és hova?

– Az az érdekes ebben a hazaérésben, hogy miközben egy metaforát kerestem, a Nap útja ugrott be, hogy hazatér, pedig mindig ugyanazt az utat járja be. Felkel, magasba szökik az égen, majd lenyugszik, csak pályájának íve változik évszakoktól függően, de jelentős eltéréseket nem tapasztalhatunk, nem halad oda-vissza, kacskaringóban, krikszkrakszokat leírva.

Vagyis mintha már születésünk pillanata determinálná, hová érhetünk haza, de ebben az a csodálatos, hogy sokszor tesszük meg ugyanazt az utat, mégis, egyszer hazaérünk, egyszer nem. Számomra a magyar nyelv az otthon – de ez sem ennyire egyszerű, hiszen az embernek a saját anyanyelvébe is meg kell érkeznie, hogy aztán abban otthonosan úton lehessen.

– A táj hatalmas jelentőséget kap verseiben. A férfit is tájakkal szereti, még a rögeszmék is Szicília partjainak csapódnak…

– A tájakban való jövés-menés, szemlélődés számomra a legelemibb módja a létben való elmerülésnek. Egyszerűen imádok utazás közben tátott szájjal, csak bámulni kifelé a turistabusz ablakán, és beinni a látványt, hogy mennyire másként csillan meg itt a fény, mint otthon, vagy mennyire más a növényzet, az építészet. Azért elemi ez a mód, mert ilyenkor még gondolkodni sem kell a történelem viharairól vagy a művészettörténetről. Persze érdemes ezt a tudást is hozzátenni, de én először mindig csak érzéki szinten szeretem befogadni a látványt és utána kapcsolom hozzá az intellektuálisabb tapasztalást. Ha a változatosság nem adatik meg, akkor megoldás lehet az, ha „magunkat tesszük a tájjá”.

– Némely versben ugyanakkor úgy tűnik, nem annyira a személyes megéltség dominál, hanem inkább a kollektív tudattalanból szüremlenek át érzések, folyamatok.

– Nagyon érzékeny vagyok a különböző energiákra. Ha már a tájakat említettük: a helyek szellemét például intenzíven érzékelem. A kollektív tudás és tudattalan pedig például meséinkben, népszokásainkban és az irodalom egészében megmutatkozik, abból könnyebben kiolvasható. Az érzelmek megélése részben tanult folyamat, és ebben a tanulásban, tanításban a művészet jelentős szerepet vállal.

Mivel sokat olvasok, bizonyosan eljutnak hozzám ezek a rejtőzködő információk. Egyébként azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyeket a verseimben érintek, nem feltétlenül artikulálom egységes és logikus filozófiává. Bölcseleti traktátusként elemezve a kötetemet valószínűleg ellentmondásokra bukkannánk. Jó esetben azonban a vers annyira pillanatnyi, hogy már szinte múlhatatlan, azaz olyannyira elveszik jelenében, hogy ez irányozza az örökkévalóság vagy –valótlanság felé.

– Milyen napjainkban női költőnek lenni?

– Azt hiszem, hogy küzdelmes. Talán egyetérthetünk abban, hogy a nők felé számos, gyakran egymásnak ellentmondó elvárást táplál a társadalom, amelyeknek lehetetlen megfelelni, s amelyek frusztrációt okozhatnak – nincs ez másként az irodalmi szegmensben sem. Ennél elkeserítőbb, hogy tudnék jó pár saját „metoo-történetet” mesélni: voltak olyan férfiak, akik pozíciójukkal, élettapasztalatukkal akartak visszaélni. Szerencsére sok tisztességes, megbízható segítővel és mentorral is találkoztam, akik hosszú távon helyrehozták azokat a lelki töréseket, amiket egy-egy megalázó szituáció okozott.

– Készül már a negyedik kötet anyaga?

– Igen, Psyché Alteregónia alakját igyekszem megteremteni újabb verseimben, egy sajátos női miszticizmust, egy Weöres szereplíráját előzményként nem nélkülöző, de az antik mítoszokat és a posztmodern filozófiát is egybeölelő világot, karaktert.