Kultúra

Amikor senkinek sincs igaza, de mégis beleszakad a szív

Minden megbocsátva: film egy lehetetlen házasságról és a kábítószer hatalmáról

Mia Hansen-Løve francia rendező 2016-ban az Eljövendő napok című filmjéért a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét vehette át Berlinben. Korábbi filmjei versenyeztek Cannes-ban és a César-díjért is, érthető hát, hogy a Francia Intézet március 10-ig elérhető ingyenes, online vetítéssorozatában (Nők a kamera mögött) leginkább a Tout est pardonné (Minden megbocsátva) tűnt izgalmasnak, amely Hansen-Løve egy korábbi, 2007-es rendezése.

Amikor senkinek sincs igaza, de mégis beleszakad a szív
Minden igyekezet ellenére a szülők válása mély traumát okozhat a gyerekben
Fotó: Pyramide Films

A feszes tempójú film – amelynek voltaképp nincs főszereplője, vagy ha van, hát egy háromtagú család, apa, anya és kislány – azt kísérli meg elmesélni, hogy milyen lehetetlen és megoldhatatlan az a helyzet, amikor az egyik szülő szenvedélybeteg – miközben szereti a családját, és szeretik.

Victor (Paul Blain játssza, rendkívüli érzékenységgel) osztrák feleségével és kislányukkal Bécsben lakik. Az első pillanatban úgy tűnik, normális családi életet élnek, ám a férfi el-eltünedezik, gyanús figurákkal találkozik, s a dolog akkor is folytatódik, amikor átköltöznek Párizsba. A rendező nemcsak azt érzékelteti tökéletesen, hogy valami nem stimmel, de a kulturális különbségeket is: a férfi teljesen máshogy viselkedik Bécsben, mint Párizsban, mások a lakóterek, mások a szokások, szinte még a bécsi bérházak tisztaságillatát és a párizsi bérházak – hát hogy is mondjuk – nem kimondottan tiszta szagát is érezni véli a néző.

A feleséget alakító Marie-Christine Friedrich kevésbé játszik jól, ám az előbb gyanakvó, majd frusztrálttá váló, végül összeomló nő szerepét tűrhetően hozza – kár, hogy nincs meg benne az az érzékenység, hogy méltó partere legyen a drogba egyre jobban belebonyolódó apát alakító Paul Blainnek. Utóbbi  olyan hitelesen mutatja meg, hogyan őrli fel karakterét a drog, hogy egyes jelenetekben mintha nem is ugyanazt a színészt látnánk.
A házasság nagyjából a filmidő felénél válással végződik, és a rendező attól kezdve, elég váratlanul, nem a házaspárra fókuszál, hanem az apa nélkül maradt gyerekre.

Az időközben tizenévessé serdült kislányt Constance Rousseau játssza, nagy átéléssel.

A rendező, aki a filmet a különféle idők szerint részekre tagolta, az utolsó „felvonással” és azzal, hogy hirtelen fókuszt vált, voltaképpen olyan kérdést tesz fel, amit nem szoktak feltenni, vagy ha igen, a filmművészetben kevéssé gyakori: mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik öt-hatéves korukban, váláskor elvesztik az egyik szülőjüket, akivel addig kifejezetten jó volt a viszonyuk? Elég-e egy remek új apa, egy másik férfival kiteljesedő család, egy rendeződő élet és egy harmonikus személyiséggé váló anya – vagy a másik oldalon továbbra is ott van kínzó hiányként, soha be nem gyógyuló sebként az apa hiánya?

A rendező, aki éppúgy nem ítélkezik a drog fogságából kiszabadulni képtelen férfiról, mint ahogy a válást választó feleségről sem – hol egyikük, hol másikuk szemszögéből látjuk az eseményeket –, itt úgy tűnik, mintha állást foglalna: amikor a kislány tizenegy év elteltével titokban találkozik apjával, akit szabályosan kiírt a család történetéből a gyógyulni, megszabadulni kívánó anya, úgy törik át az érzelmek a gátakat, hogy abba beleszakad a szív.

Kár, hogy mindez későn történik – a megoldás, mint a tragédiákban általában, nem születhet meg. Nincs rá idő: mindaz, amit nem élhettek át egykor – az együttlét, az egy családban-lét –, mindaz, ami torzóban maradt, bepótolhatatlan. Az a gyerek, aki így nő fel, a meg nem élt dolgok hiányával fog élni, amíg meg nem hal. Semmi nem bepótolható az életben, egyetlen, időben meg nem élt dolog sem. A normális gyerekkor végképp nem.

Ugyanakkor a film brutális drogos jelenetei folyamatosan emlékeztetnek: van, aki képtelen úrrá lenni a szenvedélybetegségén akkor is, ha a családja vagy a gyereke élete a tét. Mindenképpen tönkretesz maga körül mindent: ha ebben az állapotban a családdal marad, azért, ha elmegy, azért.

Mia Hansen-Løve filmje annyira pontosan mutatja fel a fenti paradoxont, hogy üt – még úgy is, hogy a film utolsó jelenetei közelítik a giccshatárt.

Minden megbocsátva
Francia film, 2007
R.: Mia Hansen-Løve

10/8

Kapcsolódó írásaink