Kultúra

Teremtő gesztusok

Filip Tamás, József Attila-díjas költő: A kreativitás mindannyiunk osztályrésze, nemcsak az alkotó embereké. Az lenne a jó, ha ezeket az örömöket mindenki megtapasztalhatná

Filip Tamás, József Attila-díjas költő nemrégiben Nulladik nap címmel új verseskötettel jelentkezett, amelyről könnyen hihetnénk, hogy a járvány lírai krónikája, de valójában három esztendő alaposan megrostált termését tartja a kezében az olvasó. Lapunknak azt is elmondta, hogyan éli meg a bezártságot.

Teremtő gesztusok
A vers több is, kevesebb is, mint a szerzője – vallja Filip Tamás
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Mekkora időszakot ölel fel a kötet anyaga?

– A versek nagy része az előző, Tejút nappal című kötet óta született, tehát gyakorlatilag három év termése. Ez idő alatt jóval többet írtam a kötet anyagánál, de igyekeztem csak a legjavát beleszerkeszteni. Azóta szerencsére és meglepetésre egy új kötet kétharmadához elegendő vers íródott, lassan törhetem a fejem, hogyan rendezzem össze őket.

– Milyen szerkesztési elv alapján dolgozott? Hogyan épülnek fel a versciklusok?

– A Nulladik nap mint cím egy olyan, kivételezett időintervallumra utal, amikor a dolgok még másképp működnek, mint később fognak, ugyanakkor már magukon viselik a valamivé válás jeleit. Érződik, hogy történni fog valami rendkívüli, és már történik is, miközben a kezdet előtt vagyunk.

Az első ciklusban a kísérletezés dominál. A második ciklusban a transzcendencia jelenléte a meghatározó, ahol igyekszem a tapasztalásokon túlra lépni. A harmadik ciklus egy szerelem elmúlását járja körül. A negyedik a halál „problematikáját” intonálja. A problematika idézőjelbe tétele ironikus gesztus természetesen. A halálról beszélni kell, szoktatni kell magunkat ahhoz, hogy egyszer el kell mennünk ebből a világból. Az ötödik ciklus a játékosság terepe, nyelvi, szemléleti értelemben egyaránt.

A hatodik ciklus domináns jellege az irodalmi és egyéb kulturális utalásokban, más költők verseinek átírásában, vendégszövegek alkalmazásában, hipertextek formálásában mutatkozik meg. A hetedik ciklusban sajátos emelkedettségre törekedtem, és intimebb, személyesebb darabjaim is itt kaptak helyet.

– Ami az átiratokat illeti: mi alapján választ?

– Aki ír, tudja, hogy akár akarja, akár nem, benne úszik – vergődik, lubickol, mikor hogy – egy nagy szövegóceánban. Ennek az óceánnak egyes darabjait annyira szereti, annyira magáénak érzi, hogy hetykeséggel vegyes alázattal megpróbál valamit kezdeni velük. Átírja, új összefüggésekbe helyezi őket, összekapcsolja további kedvenceivel. Játék ez a javából, nagyon szeretem csinálni.

– A Facebook Szó-játszótér csoportjában szójátékokat is alkot, de verseiben erősen jelen van a nyelvi humor, a szóviccek is. Tudatosan?

– Azt hiszem, egy „szóvicc” csak akkor lehet jó, ha kellően filozo­fikus. Erre nem lehet törekedni, mert ez a nyelvi jelenség tőlem függetlenül megvan a nyelv univerzumában, én csupán rátalálok. Nem érzem a költészethez méltatlannak a játékos nyelvi megoldásokat, sőt. Ha sikerül a szövegtest részévé tenni, akkor csillogóbbá, élvezetesebbé teszi a verset.

– A költő, aki egyébként is befelé fordul, és sok időt tölt egyedül, hogyan éli meg a járványhelyzet okozta bezártságot?

– Viszonylag jól viselem a korlátozásokat, de kezd nehézzé válni a maszkviselés, az hogy nem látom az arcokat. Nem élek magányban, elszigeteltségben, a munkám során emberek ügyeivel foglalkozom, de mindenképp könnyebb lenne, ha ez a sötét felleg végre eltűnne mindannyiunk közös egéről.

Óvatosság és aggodalom van bennem, félelem nincs. Aggodalom inkább az iránt van bennem, amit mi, emberek követünk el önmagunk ellen hanyagságból, butaságból, gőgből.

– Mennyire van előnyben egy ilyen helyzetben az, aki alkotni képes?

– Biztos vagyok benne, hogy a kreativitás mindannyiunk osztályrésze, nemcsak az alkotó embereké. Egy új kötet, egy kiállítás anyaga vagy egy színházi előadás nagyon látszik, de kisebb-nagyobb teremtő gesztusok nélkül nem lehet boldogulni a hétköznapokban sem.

Az lenne a jó, ha ezeket az örömöket mindenki megtapasztalhatná a saját életében, és ezek az örömök összeállhatnának valami olyan állapottá, ami kiteljesítheti az embert. A boldog emberek pedig boldog társadalmat alkotnának. Idealisztikus mondataim ellenére nem vagyok naiv, tudom, hogy sok-sok ellentét, megosztottság, múltból örökölt és a jelenben létrejött gátló tényező nehezíti mindezt, de hogy is mondjam: innen szép nyerni.

– Úgy érzem, verseiben egymásra rakódik az idősödő ember elmúlás közeli életérzése és a járványhangulat, illetve egy elmúló, lehanyatló korszak élménye. Vagy másról van szó?

– Én tényleg nagyon szeretek élni, egyáltalán nem hiszem magam valamiféle búval bélelt figurának, miközben a verseimben sok szorongás és keserűség van. De hát a versem nem én vagyok, a vers több is, kevesebb is, mint a szerzője.

Több, mert írás közben a szöveg önmagát is írja, vagyis belekerül az is, amit a költő nem tud, de kevesebb is, mert a személyiség teljessége nem tud egy az egyben beleíródni a versbe. Ami az idősödést illeti, szerencsésnek mondhatom magam. A naptár mutatta idő egyértelmű, a szubjektív, belülről megtapasztalt állapot azonban egyelőre felülírja ezt.

– A kötetet olvasva úgy tűnik, szinte lubickol a költői helyzetjelentést adó szerepkörben, míg korábban egy „nagy seb” köré rendeződtek a versek. Mi változott?

– Nekem nagy megtiszteltetés, ha így látta, mert valamiféle krónikásnak tekintem magam annak ellenére, hogy a verseim nem közéleti versek a szó megszokott értelmében. Úgy érzem, hogy az új évezred első évtizedeinek világa tükröződik bennük. Hogy jól gondolom-e, vagy tévedek, döntsék el a kritikusok és az esztéták. Nekem nem könnyű önmagamról beszélnem a verseimben, mondhatni, rejtőzködöm, és álruhás alteregóim tűnnek fel bennük.

Figyelem őket, hogyan birkóznak meg a rájuk mért megpróbáltatásokkal. Sokszor nekem is meglepetés az eredmény, mert amikor elkezdek írni egy verset, nem tudom előre, mire fut majd ki a szöveg. A „nagy sebnek”, amire utal, nem kell, sőt nem szabad meggyógyulnia, ha írni szeretne valaki, elég, ha valahogy kezeli az ember. Mivel? Lázár Ervint hívom segítségül: „vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel”. Szabad szeretni magunkat, és mások is fognak szeretni. Engem is a szeretet szabadított meg.

Kapcsolódó írásaink