Kultúra
Kós Károly, a szellemi forrás
Farkas Ádám szobrász, a Nemzet Művésze: Számomra ő a hűség mintaképe. Nem csak építész, író és grafikus volt, hanem vonzó és karakteres személyiség - MH-VIDEÓ
Lassan lefékez az autónk a fehér kapu előtt, a kertből kutyaugatás hallatszik. Megnyomom a csengőt, melyen Farkas Ádám neve szerepel. A művész felesége mosolyogva üdvözöl minket, és megmutatja a műhely felé vezető utat. Ismerősnek tűnik a környezet, éppen ilyennek írta le otthonát a szobrász legutóbb, amikor interjút adott a Magyar Hírlapnak.
A füvön kisebb-nagyobb kőtömbök hevernek, mellettük betonkeverő, amelynek tetejét vékonyan belepte a hó. A műhely hűvös levegőjét enyhén átjárja az agyag szaga, a polcokon vésők, spatulák, kalapácsok, mintázók sorakoznak. A munkaasztalon az építész gipszfigurája ül, egyik kezében papírtekercs, másikkal a hátam mögé mutat. Amikor megfordulok, letaglóz a fölém magasodó, életnagyságú Kós Károly látványa. A mester az állvány mellett törölgeti agyagos mintázófáját, és hellyel kínál minket.
„Amikor 2004-ben gyalázatos eredménnyel zárult a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, elhatároztam, hogy saját hatáskörömben mindent meg fogok tenni a határon túli magyarságért. Onnantól kezdve mindig Székelyföldre szerveztem a nyári művésztelepet az osztályomnak. Vettünk Nyárádszentsimonban egy házat, ott összebarátkoztunk egy kolozsvári lelkipásztorral, Kerékgyártó Zsolttal” – kezdi mesélni a szobor történetét Farkas.
„Akkor hosszasan beszélgettünk a tornácon, érdekelte a munkám és úgy egy éve felhívott, hogy most újították fel Kós Károly emblematikus munkáját, a Kakasos templomot, és nagyon szeretne oda egy egészalakos portrészobrot. Izgalmas feladatnak találtam, ezért elfogadtam a megbízást. A terv két-három hónap alatt született meg bennem” – folytatja, majd a saját faragott, támlás székére mutat. „Ennek az eredetije a Varjúvárban van, ő maga faragta, ebbe fogom beleültetni. Egyik kezével a templomtoronyra mutat, a másik kezében pedig az alaprajzot tartja. Nagy öröm, amikor minden nap kijövök ide, és elkezdek társalogni a szoborral a kezemen keresztül. Ilyenkor olyan szellemi találkozás jön létre, amire nem is számítottam”.
A Kossuth-és Munkácsy-díjas szobrász, tavaly óta a Nemzet Művésze, a tervezési folyamat elején elmerült Kós életútjában. Az építész, akit legtöbben a gyönyörű állatkerti pavilonok, a Wekerle vagy a Zebegényi templom tervezőjeként ismernek, igazi polihisztor volt.
Mint Farkas felidézi, rengeteget rajzolt, az épületekkel is rajzolva ismerkedett: a látvány lényegét a jellegzetes egyvonalas rajzaival szűrte le, a fejében megjelent az esszencia, és a keze azután ment.
„Már a tanulmányai során összekapcsolta azokat a vizuális élményeket, amelyeket Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Kisküküllő mentén szívott magába. A népművészetet Kodályhoz és Bartókhoz hasonlóan esszenciális művészetnek fogta föl, ahol a lényeg a szerkezet és az arányrendszer, csak azután jön a díszítés. Nem csak építész, író és grafikus volt, hanem vonzó és karakteres személyiség is, valódi vezéregyéniség, aki közéleti szerepet is vállalt” – magyarázza lelkesen a szobrász.
Kós életének sorsdöntő pillanatát külön kiemeli, amikor annak ellenére, hogy az I. világháború végén katedrát kap az Iparművészeti Főiskolán, ő mégis úgy dönt, Erdélyben marad, mert ott nagyobb szükség van rá. „Ezáltal számomra ő a hűség mintaképe. Manapság ez egy meglehetősen elfeledett dolog, holott azt gondolom, hogy rendkívül fontos és bizonyos fokig az ember társas érintkezéséhez nélkülözhetetlen. Kós Károly ma is létező szellemi forrás” – hangsúlyozza, majd hozzáteszi, a szobornak köszönhetően újra megtapasztalta, hogy amikor portrét mintáz, és próbálja megtalálni a másik ember nagyszerűségét, közeli kapcsolatba kerül vele.
Ahogy oldalra fordítom a fejem, a műhely falán sorakozó fotókról a komor, a derűs, a szerény, a keserű, a magabiztos, a kíváncsi Kós Károly tekint vissza rám. A szoborra visszanézve annak tekintete egyszerre céltudatos, méltóságteljes, mégis van benne némi huncutság, ami jól tükrözi Kalotaszeg esszenciáját is. Farkas Ádám – mint mondja – nem tudatosan döntött arról, milyen arckifejezést formáz neki, csupán azt kereste, amit a belső ösztöne súgott neki.
„Sokféleképpen meg lehetne őt mintázni, de egy idő után rájöttem, hogy az én aznapi hangulatomat vagy létemet is kicsit belekeverem a szoborba” – avat be a folyamatba.
„Volt, amikor azt mondtam, most túl sok a derű, kicsit vissza kellene fogni, mert volt más is az életében. Máskor savanyúnak, száraznak láttam, és azt gondoltam, mégiscsak tegyünk még az arcára, vagy vegyünk el a ráncból, a keménységből. Végtelenül sok lehetőség áll az ember előtt munka közben. Azok a pillanatnyi döntések számítanak, amiket nem lehet előre tudni vagy szavakkal leírni. Lehet, hogy én egy irányba akarom vinni az alkotást, de amikor elkezdem a munkát, a belső hangom más irányba mozdít engem” – meséli.
Azt azért még megjegyzi, amikor befejez egy szobrot, megszűnik az erős kapocs közte és a megmintázott személy között: „amikor túl vagyok rajta, az jó érzés és kiüresedés is egyben, ami egyébként nagyon fontos, hogy aztán újra fel tudjon töltődni az ember”. Saját bevallása szerint ugyanakkor a legbelsőbb énje részévé teszi mindazt, amit az alaktól kapott.
„Kós Károly esetében nagyon hálás vagyok az Úristennek és Kerékgyártó Zsoltnak, hogy nekem célozták ezt a munkát, mert úgy érzem, épültem belőle. Tovább segített engem és sok mindent igazolt, amit sejtettem. Azt remélem, hogy a szobor is ezt a közelséget, a valódi Kós Károlyt sugározza majd” – teszi hozzá mosolyogva.
A szentendrei műhelyben álló egészalakos szobrot hamarosan elszállítják, előbb gipszbe, majd bronzba öntik, hogy aztán felavassák Kolozsvárott. Ahol az aprólékosan megmintázott, ikonikus alak az általa tervezett Kakasos templomot fogja őrizni: az ég felé mutatva, kezében alaprajzzal, tekintetében örök hűséggel és hazaszeretettel.
