Kultúra

Az Ermitázs rejtett kincsei és Szentpétervár a vásznon

Legalább annyit mesél az orosz történelem legendáiról és viharairól Michelle Mally filmje, mint amennyit a múzeum történetéről és világhírű műtárgyairól

Bár a Művészet templomai sorozatban készült el az Ermitázs – A művészet ereje című epizód, és ezért elsősorban a világhírű múzeum bemutatását várná a néző, a Toni Servillo olasz színész (A nagy szépség Európa–filmdíjas sztárja) főszereplésével és narrációjával forgatott műben legalább annyi szó esik az egyik legkülönösebb oroszországi város, Szentpétervár történetéről és kultúrtörténetéről is.

Az Ermitázs rejtett kincsei és Szentpétervár a vásznon
I. Miklós cár korában vált nyilvánossá és látogathatóvá a páratlan gyűjtemény
Fotó: Pannonia Entertainment

A Michelle Mally által rendezett film a múzeum igazgatójával, a filmben többször megszólaló Mihail Pjotrovszkijjal együttműködésben készült.

Művészi képekkel kezdődik: a Néva jegét látjuk és a háttérben sziluettként felsejlő, 18. századi várost, amelynek négyszáz hídja van, és ezért Észak Velencéjének is nevezik. A Nagy Péter által alapított városban létrejött műgyűjtemény a Romanovok ízlését dicséri, akik holland, spanyol és egyéb területekről igyekeztek megszerezni a birodalmi eszméhez méltó műtárgyakat.

Maga a városalapítás a legenda szerint úgy zajlott le, hogy Nagy Péter kilovagolt egy reggel a tengerhez, majd közölte, hogy a területen város fog állni. Noha Pétervár megépült, ráadásul egységes építészeti stílusban, ami unikum, és a cárnak valóban sikerült egy időre megváltoztatnia Oroszország státusát és közelítenie Európához, az erőltetett építkezésekbe százezer ember halt bele a jeges, fagyos mocsárvidéken. A Téli palota Bartolomeo Rastrelli tervei szerint készült el firenzei barok stílusban, ami ma az Ermitázs központi épülete.

Maga a gyűjteménytörténet egy gyönyörű Rembradttal kezdődik: a Dávid és Jonatán volt az első vászon, amit a cár parancsára megvettek Amszerdamban. Nagy Péter alatt végül kétszáz kép került orosz tulajdonba. A cár utáni legnagyobb gyűjteménygyarapító Nagy Katalin volt, aki egy jelentéktelen német család lányaként lett III. Péter felesége tizenöt évesen, hamarosan lemondatta az uralkodásra nem igazán alkalmas férjét, és átvette a birodalmat. Ő építtetett külön épületet a gyűjteménynek – megbízottai, köztük Diderot pedig folyamatosan járták Európát az újabb képekért. Igyekezett patinás családok kollekcióit megszerezni, az egyik legnagyobb gyűjteményt épp a porosz uralkodó elől halászta el. Az ő idején került be Frans Hals egy képe a kollekcióba, megvette a Crozat-gyűjteményt, vásárolt Raffaellót, Van Dyckot, Tiepolót és Rubenst, és ő alatt készült el a gyűjteményének otthont adó, Remete-laknak (franciául Hermitage) nevezett épületrészből a világ egyik legnagyobb múzeuma.

A film rendezője feleleveníti az 1812-es, Napóleon által indított hadjáratot, amelynek elején senki nem gondolta, hogy az oroszok képesek lesznek legyőzni a francia császárt. A győzelem után természetesen folytatódott a gyűjtemény gyarapítása is: ekkor került be Canova Ámor és Pszichéje.

Mivel azonban a háború következtében sok orosz tiszt eljutott Párizsba, ahol találkoztak a szabadság-testvériség-egyenlőség korabeli eszméjével, a vezető réteg a 19. században kénytelen volt rádöbbenni Oroszország elmaradottságára. Előbb a dekabrista forradalom rázkódtatta meg a cárok birodalmát, majd hamarosan bekövetkezett az 1917-es forradalom – a rendezőt dicséri, hogy kiegyensúlyozottan mutatja be Lenin és társai szerepét a történtekben.

A filmnek azonban nem a történelmi események felelevenítése a legnagyobb erénye, hanem az, hogy megpróbálja bemutatni Szentpétervár sokszínű szellemi életét és kultúrtörténetét. Szó esik Puskinról és Puskin szerepéről az orosz irodalomban, Dosztojevszkijről, Gogolról, Cvetajeváról és Majakovszkijról, miközben megismerhetjük a mai Nyevszkij proszpekt forgatagát is.

Aztán újabb időugrással I. Miklós korába térünk vissza: ő volt az a cár, akinek uralkodása alatt nyilvánossá és látogathatóvá vált az Ermitázs.

Érdekes, és elgondolkodtató, hogy miközben a forradalmárok 1917 után pusztítást vittek végbe az országban, templomokat rombolva, a festménykollekciót nem bántották, sőt, nem is engedték széthordani, inkább körútra indították a képeket, hogy a nép egyszerű gyermekei is megcsodálhassák Rubens és Raffaello remekeit.

A filmben a rendező kísérletet tesz arra, hogy bemutassa a radikalizálódó bolsevik diktatúrát, amely megölte Cvetajevát, Mandelstamot és Majakovszkijt – itt először érezzük, hogy egyszerre túl nagynak bizonyult a rendező számára ennyi falat. Egy filmben nem lehet bemutatni az Ermitázst, a várost és az orosz történelem egyik legiszonyatosabb korszakát. Ehhez kevés másfél óra. Még akkor is, ha a rendező megpróbálja éreztetni a szörnyűségeket: megmutatja például azt a börtönt, ahová Anna Ahmatova tizennégy évre ítélt fiát zárták, és ahol a költő fél napokat állt sorban abban a reményben, hogy megpillanthatja.

Mindeközben a szovjet gazdaságnak tőkére volt szüksége, ezért az értékes műtárgyak egy részét Amerikában értékesítették, így kerültek Raffello és Botticelli művei Washingtonba.

A narrátor felidézi az akkor már Leningrádnak nevezett város ostromát is, és azt, hogy a kilencszáz napig tartó ostrom végén a négymillió lakóból két és fél millió maradt életben.

A gyűjteménytörténet utolsó fontos évszáma 1945, amikor megnyílt a modern gyűjtemény Matisse, Picasso, Gauguin és Cézanne képeivel – a kollekciókat, amelyek ma külön épületben vannak kiállítva, két orosz műgyűjtőtől kobozták el.

A Scsukin- és Morozov-kollekció egyébként a világ legnagyobb Matisse-gyűjteményét foglalja magába.

A filmben Mihail Pjotrovszkij igazgató többször megszólal – és figyelmeztet rá, hogy az Ermitázs és Szentpétervár azért is oly fontos az oroszoknak, mert bekapcsolja őket az európai vérkeringésbe.

A művészet templomai: Ermitázs – A művészet ereje
olasz ismeretterjesztő film, 92 perc, 2019
R: Michelle Mally
10/8
 

Kapcsolódó írásaink

Megéri az idő, megéri a vita

ĀAmit létrehozunk, az világszínvonalú érték lesz a főváros és az ország számára – hangsúlyozta lapunknak Baán László, a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa