Az Ermitázs rejtett kincsei és Szentpétervár a vásznon

A Michelle Mally által rendezett film a múzeum igazgatójával, a filmben többször megszólaló Mihail Pjotrovszkijjal együttműködésben készült.

Művészi képekkel kezdődik: a Néva jegét látjuk és a háttérben sziluettként felsejlő, 18. századi várost, amelynek négyszáz hídja van, és ezért Észak Velencéjének is nevezik. A Nagy Péter által alapított városban létrejött műgyűjtemény a Romanovok ízlését dicséri, akik holland, spanyol és egyéb területekről igyekeztek megszerezni a birodalmi eszméhez méltó műtárgyakat.

Maga a városalapítás a legenda szerint úgy zajlott le, hogy Nagy Péter kilovagolt egy reggel a tengerhez, majd közölte, hogy a területen város fog állni. Noha Pétervár megépült, ráadásul egységes építészeti stílusban, ami unikum, és a cárnak valóban sikerült egy időre megváltoztatnia Oroszország státusát és közelítenie Európához, az erőltetett építkezésekbe százezer ember halt bele a jeges, fagyos mocsárvidéken. A Téli palota Bartolomeo Rastrelli tervei szerint készült el firenzei barok stílusban, ami ma az Ermitázs központi épülete.

Maga a gyűjteménytörténet egy gyönyörű Rembradttal kezdődik: a Dávid és Jonatán volt az első vászon, amit a cár parancsára megvettek Amszerdamban. Nagy Péter alatt végül kétszáz kép került orosz tulajdonba. A cár utáni legnagyobb gyűjteménygyarapító Nagy Katalin volt, aki egy jelentéktelen német család lányaként lett III. Péter felesége tizenöt évesen, hamarosan lemondatta az uralkodásra nem igazán alkalmas férjét, és átvette a birodalmat. Ő építtetett külön épületet a gyűjteménynek – megbízottai, köztük Diderot pedig folyamatosan járták Európát az újabb képekért. Igyekezett patinás családok kollekcióit megszerezni, az egyik legnagyobb gyűjteményt épp a porosz uralkodó elől halászta el. Az ő idején került be Frans Hals egy képe a kollekcióba, megvette a Crozat-gyűjteményt, vásárolt Raffaellót, Van Dyckot, Tiepolót és Rubenst, és ő alatt készült el a gyűjteményének otthont adó, Remete-laknak (franciául Hermitage) nevezett épületrészből a világ egyik legnagyobb múzeuma.

A film rendezője feleleveníti az 1812-es, Napóleon által indított hadjáratot, amelynek elején senki nem gondolta, hogy az oroszok képesek lesznek legyőzni a francia császárt. A győzelem után természetesen folytatódott a gyűjtemény gyarapítása is: ekkor került be Canova Ámor és Pszichéje.

Mivel azonban a háború következtében sok orosz tiszt eljutott Párizsba, ahol találkoztak a szabadság-testvériség-egyenlőség korabeli eszméjével, a vezető réteg a 19. században kénytelen volt rádöbbenni Oroszország elmaradottságára. Előbb a dekabrista forradalom rázkódtatta meg a cárok birodalmát, majd hamarosan bekövetkezett az 1917-es forradalom – a rendezőt dicséri, hogy kiegyensúlyozottan mutatja be Lenin és társai szerepét a történtekben.

A filmnek azonban nem a történelmi események felelevenítése a legnagyobb erénye, hanem az, hogy megpróbálja bemutatni Szentpétervár sokszínű szellemi életét és kultúrtörténetét. Szó esik Puskinról és Puskin szerepéről az orosz irodalomban, Dosztojevszkijről, Gogolról, Cvetajeváról és Majakovszkijról, miközben megismerhetjük a mai Nyevszkij proszpekt forgatagát is.

Aztán újabb időugrással I. Miklós korába térünk vissza: ő volt az a cár, akinek uralkodása alatt nyilvánossá és látogathatóvá vált az Ermitázs.

Érdekes, és elgondolkodtató, hogy miközben a forradalmárok 1917 után pusztítást vittek végbe az országban, templomokat rombolva, a festménykollekciót nem bántották, sőt, nem is engedték széthordani, inkább körútra indították a képeket, hogy a nép egyszerű gyermekei is megcsodálhassák Rubens és Raffaello remekeit.

A filmben a rendező kísérletet tesz arra, hogy bemutassa a radikalizálódó bolsevik diktatúrát, amely megölte Cvetajevát, Mandelstamot és Majakovszkijt – itt először érezzük, hogy egyszerre túl nagynak bizonyult a rendező számára ennyi falat. Egy filmben nem lehet bemutatni az Ermitázst, a várost és az orosz történelem egyik legiszonyatosabb korszakát. Ehhez kevés másfél óra. Még akkor is, ha a rendező megpróbálja éreztetni a szörnyűségeket: megmutatja például azt a börtönt, ahová Anna Ahmatova tizennégy évre ítélt fiát zárták, és ahol a költő fél napokat állt sorban abban a reményben, hogy megpillanthatja.

Mindeközben a szovjet gazdaságnak tőkére volt szüksége, ezért az értékes műtárgyak egy részét Amerikában értékesítették, így kerültek Raffello és Botticelli művei Washingtonba.

A narrátor felidézi az akkor már Leningrádnak nevezett város ostromát is, és azt, hogy a kilencszáz napig tartó ostrom végén a négymillió lakóból két és fél millió maradt életben.

A gyűjteménytörténet utolsó fontos évszáma 1945, amikor megnyílt a modern gyűjtemény Matisse, Picasso, Gauguin és Cézanne képeivel – a kollekciókat, amelyek ma külön épületben vannak kiállítva, két orosz műgyűjtőtől kobozták el.

A Scsukin- és Morozov-kollekció egyébként a világ legnagyobb Matisse-gyűjteményét foglalja magába.

A filmben Mihail Pjotrovszkij igazgató többször megszólal – és figyelmeztet rá, hogy az Ermitázs és Szentpétervár azért is oly fontos az oroszoknak, mert bekapcsolja őket az európai vérkeringésbe.