Kultúra
Japán a harmincas években
Karl Löwith egy nyolcvan évvel ezelőtti országról beszél, de könyve mondandója máig érvényes

A szigetországban töltött időszakról és a japán kultúra megértésének kísérletéről szóló írásai Kelet és Nyugat – Írások Japánról címmel jelentek meg nemrég a Gondolat kiadó és a Károli Gáspár Református Egyetem közös kiadásában Fülöp József és Pallós Áron fordításában, Fülöp József kísérőtanulmányával és jegyzeteivel. A szendai egyetemet, ahol javarészt Németországban végzett tanárok oktattak, Löwith leveleiben japán Marburgként emlegeti.
A Kelet és Nyugat közt több szövegből áll össze, és helyet kapott benne Löwith esszéi mellett a többi között Lafcadio Hearn ír–japán származású esszéista A japán civilizáció szellemisége című műve is.
A löwithi szöveg leginkább olyan, szabálytalan, szinte jazzes gondolatfutam-kísérletnek tűnik, amelyben többször ismétlődnek bizonyos motívumok, Löwith ugyanakkor szemmel láthatóan valóban közel került a japán kultúra szellemiségéhez és a modern Japán–archaikus Japán paradoxonának megértéséhez. Néhol, különösen ott, ahol az életmódról vagy a japán szokásokról, városokról beszél, inkább riportba csúszik át, máshol – a japánoknak a családhoz, saját magukhoz vagy a császárhoz való viszonyáról beszélve – pedig előbújik belőle a történelemfilozófus. Nem szabad elfelejteni, hogy a kötet a harmincas évek tapasztalatát összegzi – azaz a több mint nyolcvan évvel ezelőtti állapotokról ad számot. A modern Japánról szólva Löwith úgy fogalmaz: a szigetország lakói, miközben meg akarják őrizni a japán kultúra legjavát, úgy hiszik, hogy minden megtanulhatót el tudnak sajátítani az európaiaktól. A valódi integráció azonban, írja a szerző, nem zajlik le, a japán élet felül „félig nyugati”, de a mélyszerkezetében tradicionális. Ezt az öltözködésen is le lehet mérni, nyilvános terekben a japánok európai módon öltöznek, a magánéletben azonban továbbra is saját ruháikat viselik.
Ugyanígy jellemző, hogy miközben olvasnak németül, angolul és egyéb nyelveken, és ismerik az európai filozófiát, azt azonnal át is értelmezik. (Mint ahogy, tehetjük hozzá, az európaiak pedig európai fogalmak mentén próbálják megérteni a zent vagy a sintót.) Löwith érdekes példát hoz fel, megemlítve, hogy a tokiói egyetem egyik professzora – Kihira Tadajosira gondolhat – úgy értelmezi Hegel tanítását a tézisről, antitézisről és szintézisről, mint amely Amateraszu, a sintó vallás főistene (Löwith napistennőnek nevezi) három ajándékát, a kardot, a tükröt és a nyakláncot „magyarázza meg”. Van azonban meghökkentőbb példa is: említ egy olyan professzort, aki Konfuciusz tanításaival összeegyeztethetőnek tartotta Hitler Mein Kampfját.
Mélyebb megértésről tesz tanúbizonyságot a szerző az olyan gondolatfutamokban, amelyekben például a japán és az európai megértés módját elemzi, kifejtve, hogy a japán észjárás nem koncepciókból építkezik, hanem módszere a hirtelen megértés, átlátás (és a gyakorlás, tehetjük hozzá). Enélkül nem érthető a zen, sőt, ha szigorúak vagyunk, a buddhista hagyomány nagy része sem.
Szót ejt a japán (tágabb értelemben keleti) „semmi” fogalmáról is. Említi Nisida Kitarót, aki igyekezett a nyugati filozófia tükrében megérteni és megértetni a japán semmifogalmat. Löwith talán épp itt ás a legmélyebbre. Nisidát idézve megállapítja: a nyugati filozófust még akkor is a létről való képzet korlátozza, amikor megpróbálja megérteni a semmit, képtelen arról úgy gondolkozni, hogy ne gondolná el valamiként. A keleti filozófiák nagy részében ugyanakkor a semmi a létezés leggazdagabb, legtökéletesebb állapota, írja Löwith.
Külön fejezetet szentel a zennek is, kifejtve, hogy a zen és Buddha híres virágbeszéde (amely „beszéd” annyiból állt, hogy a megvilágosodott felemelt egy virágot) alapjaiban függ össze. Érzékenységre valló bekezdéseket szentel a japán képzőművészetnek is, kifejtve, hogy milyen más az európai és a japán művészek térérzékelése.
Noha Löwith egy közel száz évvel ezelőtti Japánról írt, a kötet kiváló ugródeszka lehet azoknak, akik megérteni szeretnék ezt a távoli kultúrát. Épp azért, mert Löwith folyamatosan arra figyelmeztet, amire a divatos Japán- vagy zengyorstalpalók és a „keleti” életmód-illúziót kínáló mozgalmak nem szoktak: hogy Japán csak japánul érthető. Japán felől. Aki európai fogalomrendszer szerint akarja megközelíteni, szükségszerűen elbukik vagy félreérti az egészet.
A filozófus végül a Japánban is megjelenő nemzetiszocialista német diplomaták miatt elhagyni kényszerült az országot, és Amerikába távozott.
