Kultúra

Japán a harmincas években

Karl Löwith egy nyolcvan évvel ezelőtti országról beszél, de könyve mondandója máig érvényes

Karl Löwith filozófus, történelemfilozófus, Max Weber, Martin Heidegger és Edmund Husserl tanítványa a harmincas években töltött hosszabb időt Japánban, ahol egyetemi tanár volt.

Japán a harmincas években
A Kelet és a Nyugat fogalmi rendszere különbözik – Japán csak japánul érthető
Fotó: AFP/Yomiuri/Mami Nagaoki

A szigetországban töltött időszakról és a japán kultúra megértésének kísérletéről szóló írásai Kelet és Nyugat – Írások Japánról címmel jelentek meg nemrég a Gondolat kiadó és a Károli Gáspár Református Egyetem közös kiadásában Fülöp József és Pallós Áron fordításában, Fülöp József kísérőtanulmányával és jegyzeteivel. A szendai egyetemet, ahol javarészt Németországban végzett tanárok oktattak, Löwith leveleiben japán Marburgként emlegeti.

A Kelet és Nyugat közt több szövegből áll össze, és helyet kapott benne Löwith esszéi mellett a többi között Lafcadio Hearn ír–japán származású esszéista A japán civilizáció szellemisége című műve is.

A löwithi szöveg leginkább olyan, szabálytalan, szinte jazzes gondolatfutam-kísérletnek tűnik, amelyben többször ismétlődnek bizonyos motívumok, Löwith ugyanakkor szemmel láthatóan valóban közel került a japán kultúra szellemiségéhez és a modern Japán–archaikus Japán paradoxonának megértéséhez. Néhol, különösen ott, ahol az életmódról vagy a japán szokásokról, városokról beszél, inkább riportba csúszik át, máshol – a japánoknak a családhoz, saját magukhoz vagy a császárhoz való viszonyáról beszélve – pedig előbújik belőle a történelemfilozófus. Nem szabad elfelejteni, hogy a kötet a harmincas évek tapasztalatát összegzi – azaz a több mint nyolcvan évvel ezelőtti állapotokról ad számot. A modern Japánról szólva Löwith úgy fogalmaz: a szigetország lakói, miközben meg akarják őrizni a japán kultúra legjavát, úgy hiszik, hogy minden megtanulhatót el tudnak sajátítani az európaiaktól. A valódi integráció azonban, írja a szerző, nem zajlik le, a japán élet felül „félig nyugati”, de a mélyszerkezetében tradicionális. Ezt az öltözködésen is le lehet mérni, nyilvános terekben a japánok európai módon öltöznek, a magánéletben azonban továbbra is saját ruháikat viselik.

Ugyanígy jellemző, hogy miközben olvasnak németül, angolul és egyéb nyelveken, és ismerik az euró­pai filozófiát, azt azonnal át is értelmezik. (Mint ahogy, tehetjük hozzá, az európaiak pedig európai fogalmak mentén próbálják megérteni a zent vagy a sintót.) Löwith érdekes példát hoz fel, megemlítve, hogy a tokiói egyetem egyik professzora – Kihira Tadajosira gondolhat – úgy értelmezi Hegel tanítását a tézisről, antitézisről és szintézisről, mint amely Amateraszu, a sintó vallás főistene (Löwith napistennőnek nevezi) három ajándékát, a kardot, a tükröt és a nyakláncot „magyarázza meg”. Van azonban meghökkentőbb példa is: említ egy olyan professzort, aki Konfuciusz tanításaival összeegyeztethetőnek tartotta Hitler Mein Kampfját.

Mélyebb megértésről tesz tanúbizonyságot a szerző az olyan gondolatfutamokban, amelyekben például a japán és az európai megértés módját elemzi, kifejtve, hogy a japán észjárás nem koncepciókból építkezik, hanem módszere a hirtelen megértés, átlátás (és a gyakorlás, tehetjük hozzá). Enélkül nem érthető a zen, sőt, ha szigorúak vagyunk, a buddhista hagyomány nagy része sem.

Szót ejt a japán (tágabb értelemben keleti) „semmi” fogalmáról is. Említi Nisida Kitarót, aki igyekezett a nyugati filozófia tükrében megérteni és megértetni a japán semmifogalmat. Löwith talán épp itt ás a legmélyebbre. Nisidát idézve megállapítja: a nyugati filozófust még akkor is a létről való képzet korlátozza, amikor megpróbálja megérteni a semmit, képtelen arról úgy gondolkozni, hogy ne gondolná el valamiként. A keleti filozófiák nagy részében ugyanakkor a semmi a létezés leggazdagabb, legtökéletesebb állapota, írja Löwith.

Külön fejezetet szentel a zennek is, kifejtve, hogy a zen és Buddha híres virágbeszéde (amely „beszéd” annyiból állt, hogy a megvilágosodott felemelt egy virágot) alapjaiban függ össze. Érzékenységre valló bekezdéseket szentel a japán képzőművészetnek is, kifejtve, hogy milyen más az európai és a japán művészek térérzékelése.

Noha Löwith egy közel száz évvel ezelőtti Japánról írt, a kötet kiváló ugródeszka lehet azoknak, akik megérteni szeretnék ezt a távoli kultúrát. Épp azért, mert Löwith folyamatosan arra figyelmeztet, amire a divatos Japán- vagy zengyorstalpalók és a „keleti” életmód-illú­ziót kínáló mozgalmak nem szoktak: hogy Japán csak japánul érthető. Japán felől. Aki európai fogalomrendszer szerint akarja megközelíteni, szükségszerűen elbukik vagy félreérti az egészet.

A filozófus végül a Japánban is megjelenő nemzetiszocialista német diplomaták miatt elhagyni kényszerült az országot, és Amerikába távozott.

Karl Löwith: Kelet és Nyugat – Írások Japánról
Karl Löwith: Kelet és Nyugat – Írások Japánról
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink

Kacérkodás a végtelennel

ĀMagyar klasszikusok modern szemmel. Az ifjúság ösztönei azt súgják, hogy papírsárkány módjára törjenek az ég felé, a korlátokkal csak később szembesülnek