Kultúra

Dublin és Moszkva veszélyhelyzetben

A félelem olyan erővel írja felül a normalitást, hogy az emberek inkább a pestis veszélyét vállalják, mint hogy a diktatórikus államgépezettel konfrontálódjanak

A koronavírus-járvány kitörése óta sorra jelennek meg a járvánnyal foglalkozó szépirodalmi művek. A legnépszerűbb továbbra is Albert Camus A pestise, amely sokadik újrakiadásában lett aktuális (eredetileg 1947-ben jelent meg), de írt a helyzetre reflektáló esszékötetet Zadie Smith és Paolo Giordano is.

Dublin és Moszkva veszélyhelyzetben
Ljudmilla Ulickaja regényében a diktatúra és a vészhelyzet találkozik - Emma Donoghue szerint nem csak a katonák lehetnek hősök nehéz időkben
Fotó: AFP/Leemage, AFP/Kevork Djanse

Hozzájuk csatlakozik most Emma Donoghue és Ljudmila Ulickaja: míg az ír szerző magyarul nemrég megjelent regénye Dublinban játszódik az 1918-as spanyolnátha idején – a kötet a 21. század kiadónál jelent meg Hívnak a csillagok címmel Dudik Annamária Éva fordításában –, az ismert orosz író harmincöt éves korában írt forgatókönyve, a Csak egy pestis egy elképzelt járványt jelenít meg az ötvenes évek Szovjetuniójában. Utóbbi kötet a Magvetőnél jött ki, Morcsányi Géza fordításában.

Noha a két járvány semmiben sem hasonlít – az ír szerző valós történelmi eseményt beszél el, az orosz valamiféle parabolát kíván az olvasónak felvázolni egy elképzelt helyzetet alapul véve – a könyvekben közös, hogy a járvány csupán a történet apropóját adja. Annak a szokatlan élethelyzetnek, krízisidőszaknak a szinonímája, amikor a káoszban a „normális élet” menete felfordul, és ez által láthatóvá válik, ami máskor rejtett. Az ír szerzőnél a századelőn élő nők és különösen az anyák nehéz helyzete, Ulickajánál – aki a hetvenes években írta a forgatókönyvet! – pedig a diktatúra természete és az emberi lélekre gyakorolt hatása.

Hívnak a csillagok

Donoghue rendkívül feszített tempójú, letehetetlenül izgalmas elbeszélése egy dublini szülészeten játszódik a spanyolnátha-járvány csúcspontján, amikor az ország még a háborút sem heverte ki. Mindössze két nap órákra, sőt percekre lebontott krónikáját kapjuk meg egy ápolónő elmondásában, aki mindent megtesz, hogy az osztályára kerülő életveszélyben lévő nők megszülhessék gyermekeiket. Ha csupán a folyamatos vészhelyzetben helytálló nővér esetleírásaiból állna a könyv, úgy is érdekes lenne, de az író komplett társadalomrajzot ad a háttérben, bemutatva azt a nyomort és kiszolgáltatottságot, ami akkoriban a nem egyszer tíz vagy tizenkét gyereket kihordó szegény asszonyoknak jutott. Végtelenül emberi és részvéttel teli könyv Donoghue regénye, amelyben minden felvillanó nősors tragikus, a szerző pedig többször felteszi a kérdést: vajon tényleg csak a férfiakra, a katonákra kell hősként tekinteni a háború után? Azokra a nőkre, akik tíz-tizenkét órai munka után, amit adott esetben egy tölténygyárban végeztek, ellátják a tizenkét gyereküket és fenntartják az apa nélkül maradt vagy munkanélküli apával élő családokat, nem? Azok a nők, nővérek, bábák, akik ilyen helyzetben életekért felelnek, nem hősök? A kötet egyik szereplője, Kathleen Lynn, az egyik orvosnő valóságos személy volt – különös figuráját ugyanolyan élővé teszi az író, mint ahogy a két főhős, az ápolónő és a segédápolónő alakját.

Ulickaja alig százoldalas forgatókönyvében – amely nehézség nélkül olvasható regényként – nem annyira a főhősök személyiségén van a hangsúly, hanem a diktatúra működésén vészhelyzetben. Valahol a nagy Szovjetunió egyik városának egy laborjában egy kutató pestissel kísérletezik. Csörög a telefon, ami megzavarja, és egy hirtelen mozdulattól a maszkja leesik az arcáról. Mivel a felettesei Moszkvába rendelik, már a vonatúton fertőz, a fővárosi szállóban további emberekkel kerül kapcsolatba, akik szintén továbbadják a kórt. Ulickaja nem igazán használja ki íróként a pestis iszonyatát – sokkal inkább arra koncentrál, hogy miként reagál a krízisre Sztálin és a sztálini gépezet. Szinte a groteszkig jut el azokban a jelenetekben, amikor a „grúz akcentussal beszélő férfi”, aki nincs néven nevezve, újabb likvidálásokkal akarja orvosolni a helyzetet, a kisebb funkcionáriusok tőle, az emberek pedig a funkcionáriusoktól rettegnek.

Csak egy pestis

Ulickaja világosan kimondja, hogy egy olyan társadalomban, ahol mindenki fél, a félelem olyan erővel írja felül a normalitást, hogy az emberek inkább a pestis veszélyét vállalják, minthogy az államgépezettel konfrontálódjanak, vagy egyáltalán kapcsolatba kerüljenek vele. A könyv befejezése is ezért kettős: noha látszólag minden fertőzöttet izolálnak hatalmi eszközökkel, egyetlen potenciális beteg eltűnik valahol a tatár pusztán. És mivel a felelős személyek nem merik bevallani a malőrt, a történet úgy ér véget, hogy Ulickaja függőben hagyja, mi történt (történhetett) ez után. Azon nincs mit csodálkozni, hogy a hetvenes években íródott műből akkor nem készült film – aligha akart volna ebben a formában önmagával szembesülni a diktatúra.

Az viszont meglepő, hogy a szöveg azóta sem vesztett érvényességéből, sőt úgy tűnik, lett volna ebben egy nagyregény is. Amelyet a szerző nem írt meg – igaz, a többi könyve közül például Szonyecska vagy az Imágó igencsak hasonló kérdéseket jár körül.

Kapcsolódó írásaink