Kultúra

„Békéscsabán úgy éreztem, a helyemen vagyok”

Fontos, hogy ne csak Budapesten legyenek jó színészek és színházak, ne csak ott legyen jó színészképzés – hangsúlyozta lapunknak a Junior Prima díjas Gubik Petra

Ajakról indult és a Békéscsabai Jókai Színház stúdiójában, a Színitanházban tanulta a szakmát. Gubik Petra ma a Budapesti Operettszínház társulati tagja, játszik a Madách Színházban is, legutóbb pedig augusz­tusban a Puskás-musicalben láthattuk az Erkelben. Ennek ellenére ha ideje engedi, a mai napig szívesen visszajár játszani Kisvárdára és Békéscsabára. A nem egyetemi színészképzést feltérképező cikksorozatunk utolsó részében a Junior Prima díjas színésznővel pályakezdéséről és vidéki tapasztalatairól beszélgettünk.

„Békéscsabán úgy éreztem, a helyemen vagyok”
Gubik Petra szerint jó lenne, ha a vidék nem volna ennyire perifériaként kezelve
Fotó: MH/Katona László

– Kezdjük az elején! Hogyan került egyáltalán Békéscsabára?

– Már gimnazistaként szerepeltem a kisvárdai Doktorock Társulat előadásaiban, ott figyelt fel rám Nagy Anikó és Miklós Tibor. Sűrű elfoglaltságaik ellenére próbálták segíteni az utamat, egy interjújában drága Tibor azt mondta, hogy „erről a lányról még hallani fogunk„. Ez nagyon megmaradt bennem. Bár 2008-ban nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Miklós Tibor ajánlására megkaptam Elton John és Tim Rice darabja, az Aida főszerepét, ami talán a musical-irodalom egyik legszebb címszerepe. Tizenkilenc évesen kőszínházi premierre készültem. Az előadást Szomor György rendezte, aki szinte a mentorom lett, azóta pedig személyes jó barátom, a szüleim pedig akkor őt kérdezték a jövőmről. Ő azt tanácsolta, maradjak Békéscsabán, mert ez egy jó irány, jó lehetőség, itt van a színistúdió és mellette játszhatnék is. Tökéletes hely a tanulásra, hogy jobban megismerjem a színházat, ezt a szakmát. Ekkor már fél éve a Debreceni Egyetem bölcsészkarára jártam, ahol diplomát is szereztem párhuzamosan a színistúdió elvégzésével. Noha a Színművészetiről azzal küldtek el, hogy tehetségesnek tartanak, és ha éltem, tapasztaltam egy kicsit, pár év múlva menjek vissza, végül jó pár évig nem mentem, mert Békéscsabán úgy éreztem, a helyemen vagyok.

– Miért?

– Nem volt hiányérzetem. Jobbnál jobb feladatokat, lehetőségeket kaptam. Sok szép szerepet eljátszhattam, ami nem adatott meg minden színészhallgatónak. Emellett belülről ismerhettem meg egy igazi kőszínházat: az intézmény működését, a társulati létet, a színpadon inneni és túli világot – nekem nem volt senkim, aki azelőtt ezt a világot kinyithatta volna előttem. Megbabonázott. A Jókai Színház stúdiója tulajdonképpen infúzióval pumpálta belém a pályára való felkészítést. Az ott töltött kilenc év a mai napig meghatározó az életemben, munkásságomban. A színház a családommá vált.

– A gyakorlatban hogy nézett ki a képzés?

– A három éves stúdiós oktatást két éves gyakorlat követte, aminek a végén, ha megfeleltünk a minősítő vizsga kritériumainak, akkor megkaptuk a Színész II. diplomát. Korábban még arra is volt mód, hogyha valaki a kamara előtt levizsgázott, akkor Színész I.-et is megkaphatta, de nálunk erre már sajnos nem volt lehetőség. Az iskolapadban ülve tanultunk színháztörténetet, színházi etikát, imádtam a mesterségóráinkat, a beszédóráinkat és mellette élesben is kipróbálhattuk magunkat. Ha szerepet kaptál egy darabban, az gyakorlatnak minősült. Mi öten végeztünk az osztályban. Merő Béla rendező volt az osztályfőnökünk, aki alaposan megdolgoztatott bennünket, negyedéves vizsgáink is voltak, de élveztük minden percét. Mindent elkövetett, hogy széleskörű tudást szerezzünk és minél színesebb élményekkel gazdagodjunk. Nemzetközi fesztiválokra vitt minket, Csehov vizsgát rendezett nekünk és századfordulós kabarét, kupléestet. De nemcsak színészeket képeznek Békéscsabán, hanem színpadtechnikusokat, jelmez- és díszlettervezőket, hangmérnököket, vizuális szakembereket, a Színitanházban végzett hallgatók pedig országszerte helyezkednek el, van közülük, aki a Tháliában, az Örkényben, a Nemzetiben vagy a Vígszínházban, a Nagycirkuszban dolgozik.

– Mi volt a legnagyobb előnye ennek az időszaknak?

– Amit az előbb is említettem, az, hogy miközben tanultam, színpadon is állhattam. Olyan művészekkel dolgozhattam együtt akkor és később is, mint Vidnyánszky Attila, Szabó K. István, Ferenczy György, Bródy János, Horgas Ádám, Szente Vajk, Hobo, Háy János, Dávid Zsuzsa és már stúdiósként kamaradarabtól a nagyszínpadi zenés előadásig, tulajdonképpen mindent játszhattam. Ez nagy ajándék volt nekem. Ezen túl családias közegbe is kerültem. Békéscsabán még vannak olyan igazi régi színházi emberek, akiktől nagyon sokat lehet tanulni, és áhitattal hallgatni a történeteiket. Például a fodrásztárvezető-házaspár, Karcsi bácsi és Verus, igazi csodák.

– Érezte akkor vagy később árnyoldalát is annak, hogy vidéken tanulta a szakmát?

– Néha elgondolkozom, hogy nem tettem-e óriási kitérőt, de a megérzéseimre hagyatkoztam, a bensőm pedig azt súgta, Békéscsabán jó lesz nekem. Ezt most is így gondolom, mert a Jókai Színház nagyon jó hely volt a zárt műhelymunkára. Hasznos időszak volt. Viszont azt is be kell ismernünk, hogy a színházi élet még mindig Budapest-centrikus. Jó lenne, ha a vidék nem volna ennyire perifériaként kezelve, oda is koncentrálódna a szakma. Vidéki bemutatókra sajnos ritkán jönnek el Pestről, nem is igazán tudnak róla. Ami közelebb esik a fővároshoz, oda talán még könnyebben elmennek, de a Békéscsaba már nem ez a kategória. Egyszerűen csak jó lett volna, ha a szakma egy-két nagyobb képviselője is látott volna bennünket anélkül, hogy fesztiválra mentünk volna. Például Békéscsabán játszottam életem egyik legkedvesebb szerepét, Pollyt a Koldusoperában, amit aztán a POSZT-on díjaztak is, vagy a Mezítláb a parkban című Neil Simon-darab főszerepét is. Nem tudom nagy kérés-e ez – talán igen, talán nem. Pályakezdőnek lenni nem könnyű, kőkemény verseny van, és amíg egy SZFE-n vagy Kaposváron végzett színész futott egy-két kört, addig úgy éreztem, nekünk tízet kellett, és nem azért, mert kevésbé vagyok tehetséges, vagy neki könnyebb, mint nekem, mindkettőnknek ugyanolyan nehéz, csak kapcsolatok terén ő előnyösebb helyzetben van. A sok küzdelembe, bizonyításba pedig egy idő után egyszerűen belefárad az ember. Talán ez az amiből nehézség adódhat.

– Ha már a centralitás problémáját feszegette: van különbség vidéki és fővárosi színház, illetve közönség között?

– Én sokszor tapasztalom, hogy egy-egy vidéki előadás minőségében jobb, egyedibb. A közönség is megtévesztő. Azt hinné az ember, hogy csak a fővárosi elit szomjazza a kultúrát, szerencsére ez egyáltalán nem így van. A vidéki közönséget sokszor alábecsülik, szerintem a hangsúly a repertoáron van. Ha a műsorterv képes kiszolgálni a közönség valamennyi rétegét, akkor nyert ügyünk van. A közönség elégedett. De ez akár megyénként változhat, hiszen a közönség „szájíze”, humora, értékrendje, befogadókészsége, stílusa tájegységenként más. Békéscsabán például nagyon kiforrott színházba járó közösség van. A környező településekről szervezetten, buszokkal járnak az egyszerű kis falusi nénik, bácsik, ennek kultúrája van. Rajonganak, tényleg. Szabolcs megyében, ahol felnőttem, viszont távolságtartóbbak, szemérmesebbek a nézők, én ezt tapasztaltam. Ugyanakkor abban nincs különbség, hogy az emberek a jót és a minőséget szeretik. A színház segítségével, képesek vagyunk ablakot nyitni a világra, egy másik világra. Értéket teremtünk így, kultúrát. Ezért is fontos, hogy ne csak Budapesten legyenek jó színészek és színházak, ne csak ott legyen jó színészképzés. Az előbb említett pici ablak az idei karácsonyi dalom is, amely közös szerzemény Nyitrai László zeneszerzővel. Bár közönség előtt most nem játszhatunk, így kívánunk boldog karácsonyt a közönségnek!

Objektum doboz

Kapcsolódó írásaink

Tizenegy szív, ha egyszerre dobban

ĀKirobbanóan energikus és megható a Puskás musical – Bár Szente Vajk rendezése nem hibátlan, de ötletes és izgalmas – Juhász Levente és Galambos Attila dalai fülbemászóak

Ravataltól a párnacsatáig

ĀKiss Csaba mozgalmas, izgalmas kamaradarabot rendezett Boris Vian életéről – Életigenlés és francia hangulat tizenegy sanzonban, archív felvételekkel, négy kiváló színésszel