Leonardótól Michelangelón át Van Goghig és vissza

A gyűjteményekről és a gyűjteménytörténetről is számot ad A művészet templomai Vatikánról szóló része, Marco Pianigiani filmje, amelyben a múzeum igazgatója, Antonio Paolocci professzor kalauzolja a nézőket. Természetesen – és sajnos – csak a legismertebb műtárgyak és termek során át, hiszen ha valóban az egészet bemutatnák, több részes sorozatra volna szükség.

A múzeum egy felfedezésnek köszönheti létrejöttét: amikor 1506-ban megtalálták a Laokoón-csoportot, az akkori pápa, II. Gyula elszállíttatta a leletet. A Laokoón-csoport lett a gyűjtemény alapja, amely egyben a szobrok udvarának helyét is kijelölte. A reneszánsz amúgy is az antik örökség felé fordult, amit – jegyzi meg a film narrátora – innentől egyben saját múltjának is vallott az egyház, megteremtve a folyamatosságot a császárok korától a római katolikus egyház örök birodalmának (Imperium sine fine) koráig.

A pápai udvar ekkoriban tele volt zsenikkel: itt tartózkodott Michelangelo, aki az antik örökség tapasztalatait felhasználva alakította ki saját érett szobrászi nyelvét. Az archaikus Apolló-torzót a pápa ki akarta volna javíttatni vele, de a művész visszautasította, mondván: így tökéletes. Első nagyobb műve, a Pietà is ekkor keletkezett. Bár a narrátor úgy fogalmaz, ezzel a művel végre „maga mögött hagyta” a nagy riválist, Leonardót, helyesebb lenne úgy mondani: ez az időszak kettőjük különváló útján az egyik első lépés volt. Míg Michelangelo a Sixtus-kápolna freskóin és szobrászként alkotott hatalmas életművet, művészete pedig különös hidat képez az antik örökség és a barokk közt, Leonardo, az univerzális zseni a táblaképek mestere. Kettőjük gyökeresen eltérő látásmódjára bizonyíték a filmben bemutatott, a Vatikánban őrzött Szent Jeromos. A befejezetlen mű, amely félkész, és amely kétszáz évre elveszett, befejezetlenségében is tökéletes. A test szétfeszülése jelzi a zaklatottságot, és Leonardo a perspektívát is kihasználja, hogy közvetítse a szent érzelmeit. A kép tompa ragyogása átjön a képernyőn is – és megmutatja a Leonardo és a Michelangelo választotta útnak a lényegi különbségét. Leonardo Giottóra támaszkodott, művészetében ott van az itáliai késő gótika és kora reneszánsz határvonalának megannyi tapasztalata, ami radikálisan más lelkületről árulkodik, mint az antikhoz vonzódó, annak formáit újradefiniáló Michelangelóé.

A rendező – noha belekap a narrátor a fenti gondolatmenetbe – sajnos nem megy végig ezen az úton, inkább dupla időugrással áttér a nagy reformerekre: Giottóra és Caravaggióra. Egyik a reneszánsz kezdetét, másik a végét jelenti.

A Vatikánban őrzött Caravaggio-kép Krisztusának olvasatát is megkapjuk: Krisztus három ujja érinti sírkövet, jelezve, hogy három nap múlva feltámad, míg a figura lehulló karja egyértelmű utalás Michelangelo Pietàjának Krisztus-alakjára.

Innen hirtelen 1973-ba, a modern gyűjtemény megalapításának idejébe ugrunk. Mint az a filmben elhangzik, ez volt a katolikus egyház és a művészvilág megbékélésének és a modern egyházi gyűjtemény alapításának időpontja. Van Gogh és Chagall Krisztusai után ismét 1508-ba időutazunk. Raffaellót ekkor kérte fel az említett II. Gyula pápa a Stanzák elkészítésére, egy év múlva pedig Michelangelo is nekikezdhetett a Sixtus-kápolna freskóinak.

Az eredeti terv az volt, hogy Raffaello mellett mások is dolgoznak majd a Stanzákon, ám amikor a pápa meglátta a Disputa az Oltáriszentségről-t, elbocsátotta a többi festőt.

A film bemutatja a pápai lakosztályba Raffaello által festett remekműveket, külön kitérve a figurákra és a szimbolikára: Platón képében például a tisztelt mestert, Leonardót láthatjuk a filozófusok között, de ott van Bramante, Michelangelo és a festő maga is.

A Vatikán legismertebb terme alighanem a Sixtus-kápolna. Michelangelo mindössze négy év alatt végzett a mennyezettel, ám egészsége ráment. A pápával a figurák merész ábrázolása miatt kellett küzdenie, miközben a penész miatt egyes részeket újra kellett festenie. Ám amikor 1512-ben megnyílt, az egész világ a csodájára járt, annak ellenére is, hogy a II. Gyula által óhajtott apostolábrázolások helyett Michelangelo az ótestamentumot, a héber prófétákat és szibillákat jelenítette meg. Rivalizálásuk ellenére Raffaello elsőként méltatta a munkát, amely ezzel még nem volt kész. Közel húsz év múlva III. Pál az oldalfalak kifestésével is megbízta a művészt. Ekkor készült el az egyik „legmodernebb” reneszánsz kompozíció, az Utolsó ítélet, amelynek nagyszerűsége és rettenete a képernyőn is átjön, igaz, ahogy az online filmnézés nem pótolhatja a mozivásznat (a filmet Ultra HD 4K minőségben forgatták), úgy a mozivászon sem pótolhatja a freskót, amely élőben valósággal fojtogat a nagyszerűségével. A Vatikánba azonban ma már – a turizmusiparnak köszönhetően – közel annyi időbe kerül bejutni, mint amennyit egy átlagos látogató eltölt benne: fél napba.

Mindenesetre most, hogy Róma is elérhetetlen a járvány miatt, talán sokaknak nyújt némi vigasztalást a filmnek a Pannonia Entertainment honlapjáról elérhető távmoziváltozata.