Kultúra

Előremutató és felemelő

Solymosi-Tari Emőke Szabolcsi Bence-díjas zenetörténész: Beethoven szétfeszítette a klasszikus műfaji-formai kereteket, átlépett a szabályokon – Zárul az emlékév

„Bár a bécsi klasszikus triász tagjaként tanulunk róla, Ludwig van Beethoven egyéni hangjával, forradalmiságával már számos opuszában meghaladta a klasszikus formai, műfaji kereteket, és a romantikához is kapcsolódik” – mondja Solymosi-Tari Emőke zenetörténész. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának vezetője szerint Beethoven zeneműveiből olyan energia árad, amely a 21. századi hallgatónak is erőt adhat, a mai vészterhes időkben is. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szabolcsi Bence-díjas oktatójával tévhiteket és félreértéseket oszlattunk el, magyar kapcsolatokról és a heiligenstadti végrendeletről beszélgettünk, illetve arról, miért tekinthetjük a zenetörténet egyik legnagyobb úttörőjének Beethovent.

Előremutató és felemelő
„Valóságos mítosz alakult ki körülötte, amire alapot ad életművének kivételes, a zene történetét is meghatározó nagysága”
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Kezdjük az elején, és tisztázzuk, mikor is ünnepeljük Ludwig van Beethoven születésének kétszázötvenedik évfordulóját?

– Erre igazából csak következtetni tudunk abból, hogy 1770. december 17-én keresztelték meg Bonnban, márpedig akkoriban a magas csecsemőhalandóság miatt az újszülötteket gyorsan, általában már születésük másnapján megkeresztelték. Ezért áll a lexikonokban kérdőjellel a december 16-i dátum. Ami viszont ennél is érdekesebb, hogy maga Beethoven sokáig úgy tudta, két évvel fiatalabb, ugyanis udvari énekes édesapja, Johann úgy gondolta, nem elég fiatal „csodagyereknek”, és meghamisította a születési évét. Nem volt mindegy ugyanis, hogy már hat- vagy csak nyolcévesen képes bizonyos zenei teljesítményekre. A tizennégy évvel korábban született Mozart csodagyermeki karrierje lebeghetett az apa szeme előtt.

– Ha már családról beszélünk: a vezetéknévben szereplő előtagot is félre szokták érteni…

– A „van” nem keverendő össze a „von”-nal, hiszen nem nemességet jelöl, hanem a család flamand eredetére, németalföldi származására utal. Bár már Beethoven nagyapja is a bonni választófejedelem alkalmazásában állt, és basszus­énekesként, valamint udvari karmesterként is elismerés övezte, apja igen szegényen tengette életét, muzsikusként meglehetősen középszerű lehetett, viszont alkoholista volt és erőszakos, agresszív. A gyermek Ludwig sokat szenvedett miat­ta. Ráadásul Beethoven szeretett édesanyjának halála után az iszákos apa végképp elzüllött, megmaradt értékeiket eladta, és később ki is tiltották Bonnból. A zeneszerző csak tizenegy éves koráig járt iskolába, de később rengeteget pótolt hiányzó műveltségéből. Sokat köszönhetett bonni tanárának, Neefé­nek, aki megismertette vele Bach Das Wohltemperierte Klavier című, negyvennyolc prelúdiumot és fúgát tartalmazó sorozatát, amelynél magasabb színvonalú tananyagot nehezen találhatnánk egy fiatal zseninek. Mindössze tizenegy és fél évesen udvari orgonistaként helyettesíthette tanárát, ami szintén azt igazolja, hogy Beethoven milyen tudással rendelkezhetett már gyermekként. Egyik pártfogója, Waldstein gróf javaslatára huszonkét évesen költözött Bécsbe, azzal a szándékkal, hogy ott Joseph Haydn tanítványa legyen. Bár a klasszika első nagymestere elismerte kivételes tehetségét, mégsem jöttek ki jól, így a közös munka csak rövid ideig tartott. Tanult Albrechtsbergernél, valamint a császári udvari karmesternél, Salierinél is, de sok tekintetben autodidaktának volt tekinthető.

– A császárvárosban milyen viszonyt alakított ki az arisztokratákkal, akik támogatása nélkül abban a korban egy muzsikus nehezen tudott fennmaradni?

– Akkoriban a zeneszerzők általában valamely világi vagy egyházi méltóság szolgálatában álltak, udvari tisztségviselőnek számítottak, és ennek megfelelően kezelték őket, például nem étkezhettek együtt munkaadójukkal. Joseph Haydn szinte egész felnőtt életében az Esterházy család alkalmazásában állt. Ha képet akarunk kapni a 18. századi muzsikusok helyzetéről, érdemes elolvasni a szerződését. Persze idővel egyre nagyobb szabadságot vívott ki magának, és egyre többet engedtek meg neki, de sokrétű zenei munkáját „Fényes” Miklós rendelkezései szerint kellett végeznie, és ha a herceg utasította például újabb barytontriók írására, amely vonós hangszeren ő maga játszott, akkor engedelmeskednie kellett. Ismert Mozart felemás viszonya is a salzburgi hercegérsekkel, Colloredóval, és az ottani udvarral való szakítása, pontosabban elbocsátása. Bécsbe 1781-ben ment, ahol már a műveiből és azok előadásából próbált megélni, vállalva a szabad művészlétet. Addig azonban ő is alkalmazásban állt. Beethoven jogi értelemben már nem volt alkalmazott, látszólag teljesen független, szabadúszó zenészként tartotta el magát, valójában azonban a kiadóktól és a koncertekért kapott pénz nem nyújtott számára létbiztonságot, így nagyon erősen függött arisztokrata támogatói­tól. Például Waldstein gróf, Kinsky, Lobkowitz és Lichnovsky hercegek, illetve legodaadóbb pártfogója, egyben zongora- és zeneszerzés-tanítványa, Rudolf főherceg jelentős anyagi segítségben részesítették. Amikor Bécsbe költözött, Lichnovsky hercegtől kapott lakhatási lehetőséget, és zongorát is ajándékozott neki. Érdekes, hogy Beethoven igazából elvárta a támogatást. Amikor Kinsky herceg meghalt, a zeneszerző kikényszerítette, hogy örökösei továbbra is fizessék neki az évjáradékot. A segítségért pedig Beethoven művei ajánlásával mondott köszönetet.

Stieler festménye olyan művészt mutat, aki ragaszkodik szabadságához
Stieler festménye olyan művészt mutat, aki ragaszkodik szabadságához
Fotó: AFP/APA

– Milyen értelemben?

– Ha megnézzük például a Grove-monográfiák sorozatában magyarul is kiadott, Joseph Kerman és Alan Tyson által írt életrajz műjegyzékét, láthatjuk, hogy Beethoven legtöbb darabját arisztokratáknak ajánlotta, rendszeres anyagi támogatóinak kiemelkedően nagy számban. Rudolf főhercegnek dedikált több szonátát, köztük a zongorairodalom egyik legnehezebb művének tartott Hammerklaviert, a 4. (G-dúr) és 5. (Esz-dúr) zongoraversenyt, a Nagy Fúga című vonósnégyest, a Missa Solemnist és még más műveket is. Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon a Waldstein-szonáta vagy a Razumovszkij-vonósnégyesek nélkül emlegetnénk-e ennyit ezeket a grófokat... Beethoven tehát beírta támogatói nevét az örökkévalóságba. De ami igazán különleges, hogy a bécsi zenerajongó arisztokrata körök nemcsak az ajánlásait, hanem őt magát is elfogadták, sőt megtisztelve érezték magukat, hogy egy olyan kivételes tehetség és olyan különc személyiség, mint Beethoven, látogatja a szalonjaikat. Pedig amellett, hogy iskolázatlan volt, sokszor modortalan is, az öltözködése is hagyott kívánnivalót maga után. Úgy gondolták, a tehetsége felér a nemesi ranggal. Beethoven is tudatában volt ennek, egyszer állítólag a szívére és a fejére mutatott, mondván, az ő nemessége ott van.

– Közismert, hogy a Brunszvik családdal is hasonló kapcsolata volt, az emlékév apropóján Martonvásáron megújult a kastély, illetve a Beethoven-emlékmúzeum is. Sőt, újabban egyre több kutató állítja, hogy a zeneszerző „halhatatlan kedvese”, nagy szerelme nem más volt, mint Brunszvik Jozefin. Igaz ez?

– Igen, 1957-ben került elő Beethoven és Jozefin levelezése, ez bizonyítja, hogy a Bécsben kezdődött zongoratanár–diák viszony hosszan tartó, mély vonzalommá, szenvedélyes szerelemmé alakult, mely hosszú ideig csak távoli vágyakozást jelentett, de miután Jozefin második házassága is szerencsétlenül alakult, valószínűleg mégis beteljesült. A kutatások szerint a szerelmesek prágai találkozása után éppen kilenc hónappal született meg Jozefin kislánya, Minona, ami visszafelé olvasva: anonim. A kislány állítólag nem volt szép (Beethoven sem volt az), viszont nagy muzikalitás és feltűnő határozottság jellemezte. Hornyák Mária Beethoven, Brunszvikok, Martonvásár című kötetében azt is részletezi, hogy a zeneszerző nagyon közel állt Ferenc grófhoz, leveleiben barátomnak, sőt testvéremnek szólította, és neki ajánlotta az f-moll, Appassionata-szonátát. A darab szenvedélyessége valószínűleg inkább Jozefinnek szól, semmint báty­jának. Az óvodaalapító Brunszvik Teréznek pedig, aki először állított Magyarországon karácsonyfát, az 1809-ben szerzett Fisz-dúr zongoraszonátát dedikálta.

– De nem csak Martonvásáron járt…

– Hadd említsem meg Papp Viktor 1927-ben írt, Beethoven és a magyarok című kötetét, amelyben azzal a meglepő állítással is találkozunk, hogy Beethoven első opuszának előfizetői között már tizenhét magyar arisztokrata volt, például Almássy, Apponyi, Brunszvik, Erdődy, Esterházy, Orczy, Podmaniczky. Nagyon kedvelte a magyarokat, többször volt Pesten és Budán is, a Budai Teátrumban 1800. május 7-én adott hangversenyének emlékét tábla őrzi az épület falán, és ami talán még fontosabb, hogy az egykori Királyi Városi Színház (amely a Vörösmarty téren állt) 1812-es megnyitására komponálta az István király és az Athén romjai című színpadi kísérőzenéket. A gyakran játszott István király nyitány a verbunkos hatását mutatja, de ez a magyar hangvétel jellemzi például az Eroica szimfónia negyedik tételének egy variáció­ját is. Tudjuk, hogy a népszerű Holdfény-szonátát a szerző Giu­lietta Guicciardi grófnőnek ajánlotta, akinek édesanyja magyar volt, méghozzá a Brunszvik-család tagja. Keglevich Borbálának, a későbbi Odescalchi hercegnének címezte többek között az 1. (C-dúr) zongoraversenyt, a grófnő ugyanis kitűnő zongorista volt. Beethoven bizalmas viszonyban volt az aradi születésű Erdődy Mária grófnővel, bécsi palotájában sok időt töltött, és neki is ajánlott több darabot. A C-dúr misét pedig II. Esterházy Miklós („Fényes” Miklós unokája) rendelte a komponistától. Ami a későbbi korokat illeti, Liszt Ferenc számára Beethoven valóságos idol volt, például átírta zongorára a szimfóniáit, ami hatalmas teljesítmény. Találkoztak is, amikor Liszt tizenegy éves volt. A tanára vitte el Beethoven lakására, aki állítólag homlokon csókolta. Liszt rajongását és persze nagylelkűségét mutatja, hogy amikor Bonnban fel akarták állítani Beethoven bronz szobrát, de az adakozás keservesen ment, a méltatlankodó Liszt felajánlotta az emlékbizottságnak a teljes hiány­zó összeget. A leleplezésen is részt vett 1845 augusztusában, játszott és vezényelt. De még hosszan folytathatnánk, például Dohnányi Ernő, illetve Bartók Béla alkotó- és előadóművészetére is döntő hatással volt Beethoven életműve. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke pedig örökre összeforrt a németalföldi szabadsághősről szóló Egmont-nyitány zenéjével.

– Liszt nem volt egyedül Beethoven iránti rajongásával. Mitől vált a romantikus zeneszerzők ideáljává?

– Ha megnézzük az egyik leghíresebb Beethoven-ábrázolást, Stieler festményét, már abból részben választ kaphatunk erre a kérdésre. A lobogó haj, a vörös nyakkendő, a szuggesztív tekintet mind forradalmi, hősi figurára utalnak, olyan művészre, aki ragaszkodik a szabadságához. Beethoven szétfeszítette a klasszikus műfaji-formai kereteket, átlépett a szabályokon, ragaszkodott ahhoz, hogy a mondanivaló határozza meg a formát. Harmóniailag is számos merészséget találunk a darabjaiban, egyes részletek szinte 20. századi modernséggel szólnak. Romantikus jegy, hogy rengeteg előadási utasítást írt be a kottába, nézzük csak meg a kései zongoraszonátákat. Van, hogy sűrűn változik a hangnem, az ütemmutató. Már az Op. 27-es Holdfény-szonáta is „quasi una fantasia”, és a megszokott gyors tétel helyett lassúval indul. A szimfóniát is forradalmasította.

– Hogyan?

– Egyrészt időben növelte a terjedelmét, a kilencedik már egy órás, vagyis kétszer olyan hosszú, mint egy Haydn-vagy Mozart-szimfónia. A zenekari apparátus is megnő Beethovennél, nagy létszámú zenekart használt, ráadásul ő volt az első jelentős szerző, aki énekes szólistákat és kórust is használt szimfóniában, történetesen a kilencedik fináléjában. Úgy érezte, Schiller Örömódájának mondani­valóját csak énekesekkel együtt tudja kifejezni. Gondoljunk a Mahler-szimfóniákra, és látjuk, mekkora hatása volt ennek. A hatodik, Pastorale szimfónia a klasszikában általános négy tétel helyett öt tételből áll, és minden egyes tételnek önálló címe van, tehát programszimfónia, ami majd a romantikusok kedvelt műfaja lesz – Berlioz Fantasztikus szimfóniájának ez az előképe. A romantikában fontos műfaj a dalciklus is, például Schubertnél, Schumannál, Brahmsnál, és lám, az első dalciklus is Beethoven nevéhez fűződik. „A távoli kedveshez” szóló kompozíciónak már a szövege is csupa romantika. Mindemellett Beethoven tisztában volt tehetségével, az egyediségével, azzal, hogy művei maradandó értéket fognak alkotni. Ő maga adott opusszámokat a műveinek, ami akkoriban újdonságnak számított. Kortársai a zenét inkább mesterségnek tekintették, Haydn azt mondta, hogy ha más is olyan szorgalmasan dolgozik, mint ő, akkor hasonlóan jó műveket fog írni. Nem gondolták, hogy a művészet kiválasztottá teszi az embert, Beethovenben viszont már volt ilyenfajta tudatosság, sőt valamiféle „megváltó” attitűd is. Olyan műveket akart írni, amelyek felemelik az emberiséget. Óriási inspirációt adott a legtöbb romantikus mesternek.

– Ez az attitűd már az 1802-ben, harminckét évesen testvéreinek írt levelében, az úgynevezett „heiligenstadti végrendeletben” is felbukkan...

– Bár fivéreinek írja a levelet, mégis úgy kezdi, hogy „Ó, ti emberek”, és a jövő emberéhez is szól benne. A levél elárulja, mennyit szenvedett a huszonhat éves kora óta egyre súlyosbodó hallásromlása, illetve egyéb egészségügyi problémái miatt. Fájt neki, hogy sokan embergyűlölőnek gondolják. Bár voltak szerelmi kapcsolatai – főként arisztokrata hölgyekhez vonzódott –, alapvetően magányos volt. Négy éven át pereskedett azért, hogy unokaöccse, Karl egyedüli gyámja lehessen, ám olyan erőszakosan szerette, hogy a fiú öngyilkosságot kísérelt meg. Beethoven igazi megnyugvást leginkább a természetben talált, például éppen Heiligenstadtban. A levélben azt is leírja, mennyire megalázó volt számára, hogy nem hallotta, amit a társaságában mások igen: „Ilyen esetek a kétségbeesés szélére sodortak, s csak kevés választott el attól, hogy önkezemmel oltsam ki életemet. Csak ő, a Művészet, egyedül ő tartott vissza ettől. Ó, lehetetlennek tűnt, hogy itt hagyjam e világot, mielőtt megalkottam volna mindazt, amire hivatottnak érzem magam!”. A mai napig nem tudjuk pontosan, mi okozta a süketségét, amely 1818-ra már teljessé vált, tehát a legnagyobb műveit csupán belső hallására támaszkodva írta, ami nyilván hatással volt azok újszerűségére is. Egyetlen operáját, a Fideliót 1822-ben már nem vezényelhette, mivel nem hallotta, mit játszik a zenekar. Gondoljuk bele, egy muzsikus zseni, aki éppen a hallását veszíti el! Czeizel Endre írja, hogy minden bizonnyal mániás depresszióban is szenvedett. Az, hogy ennyi küzdelem, ennyi fájdalom ellenére mégis ilyen felemelő műveket írt, amelyek azóta is ilyen erővel ragadják meg a lelkünket, ennyire pozitív érzelmekkel és energiával töltenek fel, Beethoven géniuszának csodája. Valóságos mítosz alakult ki körülötte, amire alapot ad életművének kivételes, a zene történetét is meghatározó nagysága. Töltekezzünk ebből a zenéből minél többet!

Kapcsolódó írásaink