Kultúra

Séta a Prado Múzeumban, a csodák gyűjteményében

Valeria Parisi a spanyol intézmény történetét és kétszáz éves kollekcióját is bemutatja

Mivel a járványhelyzet miatt bezártak a mozik, a forgalmazók egy része online is elérhetővé tette filmjeit. Az otthon nézhető kínálatban szerepelnek a Pannonia Entertainment által forgalmazott A művészet templomai sorozat eddigi részei is, köztük A Prado Múzeum – Csodák gyűjteménye című film, amely a világ egyik legjelentősebb múzeumát mutatja be.

Séta a Prado Múzeumban, a csodák gyűjteményében
A nézőket Jeremy Irons kalauzolja a múzeumban, ahol híres mesterek műveit őrzik
Fotó: Pannonia Entertainment

Valeria Parisi rendező alkotása a kétszáz éves gyűjtemény történetével indul. A nézőket Jeremy Irons kalauzolja a madridi intézményben, ahol ma olyan művészek alkotásait őrzik, mint Vélazquez, Rubens, Tiziano, Mantegna, Bosch, Goya vagy El Greco – ráadásul nemcsak egyet-egyet, Vélazqueznek és Goyának külön termei vannak. Maga a gyűjteménytörténet a 16. században kezdődött, amikor V. Károly német-római császár lemondott a trónról, és kedvenc képeivel elvonult. Mindennap imádkozott Tiziano La Gloriája előtt. A festmény ma a Pradóban van.

A Tizianót foglalkoztató V. Károly unokája, IV. Fülöp kívánságára épült meg a Királyok szalonja, amellyel az uralkodó célja az volt, hogy a leghíresebb festők műveivel lenyűgözze a világot. Ugyanakkor ezt a kollekciót nem a fej, hanem a szív hozta létre: Boschtól Goyáig a spanyol uralkodók azoknak a képeit vásárolták meg, akiknek művészete megérintette őket.

 A fővárost a spanyol birodalom fénykorában II. Fülöp, Károly fia helyezte Madridba, apja intése ellenére. Ő volt az, akinek Greco dolgozott, ám a festő képei nem nyerték el a tetszését. Hamarosan azonban két zseni is érkezett egy évszázad különbséggel, Vélazquez a 17. és Goya a 18. században. Goyára többször visszatér a rendező, munkássága ürügyet ad arra is, hogy boncolgassa kissé a spanyolok halálhoz való viszonyát. García Lorca vonatkozó szövegét a költő unokahúga olvassa fel. Lorca azt írja, a halál hosszabb az életnél, s a spanyoloknál „a halállal nem le, hanem felmegy a függöny”. Laura García Lorca elmeséli a filmben azt is, hogy Dalí és Lorca gyakran járt a múzeumba, Fra Angelicóhoz kötődtek erősen. Idézik Manet híres levelét is, amelyben Velázquez iránti rajongását öntötte szavakba, és ha figyelembe vesszük, hogy Manet nélkül nem lett volna impresszionizmus, elég jelentős az a levél…

Míg a gyűjtemény az évszázadok során lassan épült, maga a Prado, az annak helyet adó épület, amelynek helyén eredetileg egy rét volt (ezt is jelenti a neve), csak a 18. században jött létre. III. Károly egy természettudományi múzeumot akart volna létrehozni, de nem érte meg a befejezést, amikor pedig Napóleon betört a városba, megszakadt az építkezés. Végül VII. Bourbon Ferdinánd kezdte el összegyűjteni a képeket különféle királyi gyűjteményekből művészetrajongó felesége számára, és ezt a félkész épületet választotta a kollekció bemutatására. A múzeum 1819-ben nyílt meg, Goya még megélte. Ma 932 képe van itt. A polgárháború alatt 1936-ban Valenciába evakuálták gyűjteményt.

A filmben a rendező bemutatja a jelen állapotot és a bővítést is, valamint a restaurátorműhelyeket. Külön figyelmet szentelt a gyűjtemény női festőinek, noha az 1500 itt őrzött festő közül csak hat-hét nő van. Egyikük Clara Peeters flamand csendéletfestő, aki sok tekintetben forradalmasította a műfajt. Munkáit ma Pilar Pequeno fotóművész gondolja úja – a filmben bemutatott csendéletei lenyűgözőek.

A Pradóban természetesen a mostanában igen ismertté váló Sofonisba Anguissola képeit is őrzik, aki az egyik első olasz női festőként egyben a királynő udvarhölgye is volt.

Prado – Csodák gyűjteménye
színes, feliratos olasz ismeretterjesztő film, 90 perc, 2019
Rendező: Valeria Parisi
10/7

Kapcsolódó írásaink

A kulisszák mögött

ĀHazánkban mintegy száz színház, harminc filmstúdió és a média hat-nyolcezer háttérben dolgozó képzett szakembert foglalkoztat