Egy rövid remekmű Ali Smithtől

Bolano, Knausgard, Atwood, Ferrante, Zafón: néhány név a kortársak – Bolano és Zafón esetében közelmúltban elhunyt szerzőkről van szó, de műveik  kortárs művek – közül. Sőt, Bolano, Zafón, Knausgard és Ferrante meg sem elégedett egy hatalmas szöveggel:  regényuniverzumokban gondolkodnak.

Ali Smith, ez a középgenerációs, Magyarországon talán még kevésbé ismert skót író először azzal hökkenti meg az olvasót, hogy épp az ellenkező irányba indul el. Addig redukálja a szöveget, amíg a könyv szinte prózaversnek hat, sűrű, brutális párlatnak, amelyben mégis ott van a nagy regény.   

Az Ősz, amely nemrég jelent meg Mesterházi Mónika fordításában a Magvető Kiadónál, kortárs angolszász prózakísérletnek tűnik az első pillanatban. Elisabeth, egy 32 éves, átlagos művészettörténész átlagos életet él. Egykori idős szomszédja, Daniel egy gondozóházban félkómában fekszik, folyamatosan alszik. A lány látogatja. A mindennapi történet, amelynek az írek,  elsősorban Colm Tóibín, a mesterei –a skót szerzőnél akkor vesz fordulatot, amikor a 101 éves Daniel vízióiba ugrunk. Azt álmodja, hogy egy tengerparti fenyőerdőben sétál megfiatalodva, és az álom annyira élő, hogy elmosódik a valósághatár, az író azonban nem elégszik meg ennyivel. A következő jelenet, amelyben Elisabeth egy brit postafiók alkalmazottjával és értelmetlen szabályaival küzd, hogy beadhassa útlevélkérelmét (amelyre a Brexit miatt van szükség), a valóság látszatát fenntartva csúszik át a szürreálisba. Amikor az útlevélképet elutasítják, mondván, nem szabályos méretű az arc és a szemek távolsága, az olvasó rádöbben, hogy a swifti, kafkai utópiát idéző jelenet a mi jelenünk. A mi valóságunk ez az agyonbürokratizált, embertelen, élhetetlen világ, amitől úgy tűnik, a valóság ugyanolyan valóságtalan, mint a haldokló álma. A kettő között pedig kiveszett valami: az élhető élet.

Elisabeth felidézi a Daniellel való különös barátsága történetét, az olvasó pedig lassan megérti, hogy a magányos mester, mint ahogy Hux-ley Szép új világában az erdőben élő társadalmon kívüliek, akik memorizálják a megsemmisített remekműveket, hogy így őrizzék meg azokat, élni tanította Elisabethet. Egy olyan világ értékrendszerét adta át neki, amely ma nincsen meg a high-tech valóságunkban. Félmondatokból, elvágott történetrészekből áll össze közben Daniel élettörténete és egy elfeledett brit pop-art művész, a  fiatalon elhunyt Pauline Boty története, aki után Elisabeth nyomozni kezd. Azért felejtették el, mert nő volt. Hiába hozott létre meghatározó életművet a hatvanas években, amikor a Royal College-ben még csak ki sem alakítottak női mosdót, mert annyira lehetetlennek tartották, hogy egy nő diplomát szerezzen…

Elisabeth magányos harcot vív egyetemi professzoraival – mint ahogy a postai alkalmazottakkal vagy egy kerítést őrző biztonsági cég alkalmazottjával –, végül az ember megérti, hogy Ali Smith egy olyan világról ad képet, amelyben  perifériára szorul és magányos harcra kényszerül, aki – hamvasi értelemben – normális. A jelszavak, az ügyfélbiztonsági kódok és előírások, a magánterület védelme jelszó mögé bújtatott közterület-kisajátítások, a kapcsolatrendszerek totális szétesése, az emberi jogok címszavai mögött semmibe vett emberi jogok, az egyenjogúság vezérszavai mögött elnyomott nők, a kulturális életből kiírt női életművek világával szemben itt mindössze ketten vannak: egy 101 éves haldokló és egy 32 éves, magára hagyott nő.

Ali Smith minderről egyszerű, de drámai és néhol lírai hangon beszél. A szövegbeli utalások finom rendszerének felfejtéséhez szükséges az olvasói figyelem, a regény elejének fenyőerdőálmához például a könyv közepén érkezik a visszacsatolás, amikor megtudjuk, hogy a kórtermet fenyőillatú tisztítószerrel mossák fel, míg a könyv elején a kislány Elisabethnek Daniel által leírt festményről a könyv végén derül ki, hogy Pauline Boty főműve.

A kötetzáró, szabadversszerű rövid fejezet, amelyben Smith a novemberről szól pár szót, a hideg késő őszről, amelyben csak azért is él egyetlen szál rózsa, felemeli a történetet a jelképiség egyszerre ősi és modern dimenziójába.