Kultúra

A húszas évek Párizsa Gábor Jenő szemével

A festőművész leginkább a Louvre-ban és a kávéházakban időzött, Chagallt nagyra tartotta – Egyéni, gazdag kolorit, szokatlan képkivágások és nézőpontok jellemzik képeit

Kamarakiállítással emlékezett meg Gábor Jenőről a pécsi Modern Magyar Képtár, amely Gábor Jenő párizsi utazása (1926) címmel rendezett be egy szobát a festő alkotásaiból. Bár a tárlat a járványügyi intézkedések miatt épp nem látogatható, a Jelenkor kiadásában megjelent, illusztrációkkal bővített, a festő által írt korabeli párizsi útinapló elérhető.

A húszas évek Párizsa Gábor Jenő szemével
A párizsi Jockey bár forgatagát színes krétarajzon örökítette meg 1926-ban
Fotó: Janus Pannonius Múzeum

Gábor Jenőt ma a leginkább mint Gyarmathy Tihamér és Lantos Ferenc mesterét ismerjük, pedig egy közelmúltban megnyílt és a járvány miatt már be is zárt kiállítás tükrében úgy tűnik, a kismesteri kategóriából ki nem lépő művész életműve tartogat érdekességeket. A Janus Pannonius Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből, valamint magángyűjteményekből összeálló anyag festményein a korabeli Párizs elevenedett meg. Egyéni, gazdag kolorit, szokatlan képkivágások és nézőpontok jellemezték az amúgy nagyon egységes kiállítási anyagot. A képeken a francia főváros szórakozóhelyei, kávéházai, jellegzetes arcai villantak fel.

Gábor Jenő az első világháború idején végzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd rajztanárként dolgozott. Pécsre szintén tanárként érkezett 1919-ben. Igen jó viszonyt alakított ki a későbbi bauhausos Breuer Marcell-lel, Forbát Alfréddal, Molnár Farkassal és Weininger Andorral.  A korabeli kubista-expresszionista kísérletek után több európai tanulmányúton finomította a stílusát: a tárlaton és a Jelenkor különszámában is megidézett 1926-os párizsi út után 1931-ben Berlinbe utazott, hat év múltán ismét Párizsba. A negyvenes években Szegeden volt tanár, majd a háború után Budapesten próbálkozott, s csak 1966-ban költözött vissza Pécsre, ám életművét már egy 1963-as kiállítás alkalmából a Janus Pannonius Múzeumnak adományozta.

A kiállításon és a kiadványban megelevenedő 1926-os út kapcsán Anghy András tanulmányában felhívja rá a figyelmet, hogy Párizs a korabeli művészek kedvelt úti célja volt, ráadásul épp ebben az időszakban rendezték az Exposition des Arts Décoratifs világkiállítást, amelynek hatására világszerte elterjedt az új stílus. Az art decóba beleolvadt a kubizmus és
a konstruktivizmus, az új stíluselemek pedig a képzőművészeten kívül megjelentek a design, a tipográfia, a divat és a reklámművészetben is.

A hatás érezhető volt az épp Párizsban tartózkodó Vaszary Jánosnál és Scheiber Hugónál is, és természetesen megjelent Gábor Jenő képein is (akinek húszas évekbeli művészetét, ha mindenáron rokonítani kellene valakiével, épp Scheiber lehetne az). Ugyanakkor – ahogy arra a tanulmányíró felhívja a figyelmet – az útinapló nem igazán művésznapló. Sokkal inkább egy útikönyvvel a kezében városlátogatást tévő művelt polgári utazó feljegyzései ezek, valamiféle tőmondatokban rögzített magánhasználatú memoriter.

Amely persze korántsem érdektelen a mai olvasónak, hiszen Gábor Jenő szemével megláthatjuk a korabeli francia fővárost.  A festő természetesen Bécs felől, vonaton érkezett meg feleségével. Feljegyzi, hogy francia területen a vonat úgy száguldott, hogy a „hajuk is égnek állt”, mivel legalább 100 km/órával haladtak. Már megérkezésük estéjén sok pécsivel találkoztak – írja –, amikor a Saint Michel (hogy a tér vagy boulevard, az nem derül ki) egy kávéházába járnak. Szót ejt róla, hogy a kirakatokba tett „solde” táblák alatt felhalmozott áruk körülbelül negyedannyiba (!) kerülnek, mint Magyarországon, lenyűgözi a Lafayette áruház és a mozgólépcső mint találmány, majd – festő volt, ugye – beveti magát a kiállítások rengetegébe.

Napokon keresztül járja csak a Louvre-t, egy-egy alkalommal egy-egy korszaknak szentelve a napot, majd a „modernekhez” szalad. Jó szeme volt a közelmúlthoz és a kortársakhoz, dicsérte például Chagallt és Vlamincket. Beszámolt a korabeli festők találkozóhelyéről, a Dôme kávéházról is, azt írva: akkora a tömeg, hogy alig lehet helyet kapni. Máskor fanyalog: elmentek például a Moulin Rouge-ba, ahol végignézték a műsort, Mistinguettről azonban a következőképp ír: „egy istenített nő, elég idült eset, kétségkívül jól játszik és táncol, és a Valenciaennét énekli. De a nagy csodálat érthetetlen”.

A naplóíró beszámol a Le Havre-ba tett kirándulásról is – a pécsi tárlaton láthatók voltak az itt készült vázlatok alapján festett képek, amelyek talán a legerősebbek a kiállított anyagban –, úgy tűnik, hogy a festőt egészen lenyűgözte a kikötőváros. „Ragyogó ringlispílek, hinták (vörös malmos), céllövöldék, nyerő rulettek (...) de a legpompásabb
a 30 alakos céldobó bódé, irtó groteszk alakjával” – jegyzi fel, aztán a tenger látványába feledkezik bele, majd visszatér Párizsba. Innen Meudonba utazik, ahol a viadukt mint téma foglalkoztatja. Ez valóban igen látványos volt: az akkoriban szintén Párizsban élő André Kertész 1928-ban készített róla fényképet, amint áthalad rajta egy vonat.

Az útinapló természetesen nem irodalmi szöveg, és nem is tükröz különösebb művészi látásmódot – hacsak a Louvre-beli csavargások leírását nem tekintjük annak –, ám a távirati stílusnak köszönhe­tően szinte dokumentumfilm-szerűen elevenedik meg a szemünk előtt a korabeli francia főváros. Kertész és Brassaï fényképeivel, valamint a korabeli francia irodalommal összeolvasva legalábbis tovább árnyalhatja a Párizs-képünket.

Kapcsolódó írásaink

A lakótelepi vitrinek lakói

ĀAz államosított porcelángyárak és az Iparművészeti Tanács pályázatainak közös gyümölcsei voltak a nippek, amelyek történetét az MKVM kiállítása tárja fel

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom