Kultúra

Történelemhamisítás vagy művészet?

A szakemberek szerint Hollywood bűnt követ el, a filmesek viszont műalkotásként tekintenek munkájukra, így szerintük nem kell törődniük a hitelességgel

Ridley Scott történelmi filmjei hemzsegnek a csúsztatásoktól, nem csoda, hogy egyes történészek aggódni kezdtek, amikor megtudták, hogy az alkotó Napóleon-filmet rendezhet a húsz éve bemutatott Gladiátor után.

Történelemhamisítás vagy művészet?
Ridley Scott Gladiátorára nagyon haragszanak a szakemberek, hiába Russel Crowe a főszereplő
Fotó: AFP/Universal Pictures/DreamWo

Az Apocalypto (2006) című alkotásban Mel Gibson hatszáz évvel előbbre hozta Mexikó spanyol meghódítását, amely így egybeesett a maja uralom összeomlásával. A Trójában (2004) a halott hősöket görög–római ruhában, pénzzel a szemükön hamvasztják el egy olyan korban, amelyben még nem is használtak pénzt, a Gladiátorban pedig reneszánsz motívumok jelennek meg az ókori Rómában. Mindezt a történészek hollywoodi történelemhamisításnak nevezik.

A filmkritikusok egy része úgy véli, hogy a hitelesség számonkérése előtt érdemes megvizsgálni, hogy mi a szóban forgó film műfaja. „Ha történelmi filmről van szó, akkor olyan alkotással van dolgunk, amely valós történelmi tényekből kiindulva, a történelem bizonyos szakaszának vagy egy történelmi személy életének elmesélése céljából készült, tehát elvárhatjuk, hogy az egykori valóságot hitelesen dolgozza fel. Ugyanakkor attól még, hogy egy film a valóságot tárja a nézők elé, a rendező művészi szempontból szabad, vagyis a tényeket nem feltétlenül kell egy az egyben átültetnie a vászonra, és a filmes eszköztár használatát tekintve sincs megkötve a keze. Ékes példa erre Jorgosz Lanthimosz A kedvenc című alkotása, amely a 18. századi Angliába kalauzolja a nézőt, és Anna királynő életének egy bizonyos szakaszába enged bepillantást, ám ahelyett, hogy történelmi tablóként szolgálna, inkább kifordítja, sőt kifigurázza a kosztümös filmeket, és a tényeket igen sajátos módon jeleníti meg. A rendezők a valós eseményeket megtoldhatják fikcióval, kitalált karakterekkel, a megjeleníteni kívánt korszakból kilógó jelmezekkel, zenékkel és díszletekkel, éppen ezért elengedhetetlen, hogy a néző tisztában legyen vele, hogy életrajzi filmet, kalandfilmet, szerzői filmet vagy éppen történelmi filmet néz-e. A műfajok sokszor egymásba is olvadhatnak egy-egy film esetén, ugyanakkor úgy vélem: a rendező döntése az, hogy mit mutat meg, ahogyan az is, hogy miként, a néző feladata pedig az, hogy ha kell, megfejtse az alkotást” – fejtette ki lapunknak Tóth Eszter filmszakértő.

Az alkotóművészek és a történészek között általában akkor éleződik ki a vita, amikor a rendező kifejezetten történelmi filmként harangozza be alkotását, és a néző is ebben a tudatban nézi. Ilyen például Ridley Scott Gladiátor című filmje, amelyet éppen idén húsz éve mutattak be. A történet az ókori Rómában játszódik, mégis megjelennek benne olyan motívumok, amelyek más korszakokra jellemzők. „A rómaiak fontos útjairól tudjuk, hogy néhány méter szélesek voltak, ehhez képest, amikor a meggyilkolt császár fia átveszi a hatalmat, egy negyven–ötven méter széles sugárúton vonul a szenátus elé. A film hátterében reneszánsz kupolák tűnnek fel, ezzel több mint ezer évet téved, de láthatunk ágaskodó lószobrokat is, amelyeket szintén nem tudtak statikailag megoldani a művészek a reneszánszig. Ridley Scott minőségi sci-fiket csinál, példáulaz Alien – A nyolcadik utas: a Halál (1979), a Szárnyas fejvadász (1982), elképesztő víziói vannak, viszont a történelmi témákhoz úgy nyúl, hogy egyáltalán nem érdekli a hitelesség, és ezt nagy problémának tartom akkor, ha egy olyan nagy költségvetésű filmet csinálnak, amellyel azt sugallják az utókornak, hogy ez a történelem. Jó ellenpélda a Róma című sorozat, amelyen látszik, hogy a szakdiszciplinák összefogásával készült, és éppen a hitelessége adja az erősségét, értékállóságát” – magyarázta a Magyar Hírlapnak Szántó András művészettörténész, kommunikációs szakember, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója.

A szakértő a közelmúltban bemutatott hazai filmek közül a Kincsemet tartja hiteltelennek, mert szerinte vannak benne olyan hibák, amelyek félretájékoztatják a nézőt.

„Van egy jelenet, amikor rövid szoknyában ugrik fel a női főszereplő a lóra. Egy olyan korban járunk, amikor még a boka se látszódhatott ki. Kincsem egy világhírű ló volt, aki beutazta a fél világot, a belvárosban lakott, mégis a filmben műanyagból varrták a zsoké ruháját selyem helyett, ráadásul egy modern fém indítókapu mögül futnak ki a versenyen. Mindezt a császár és az orosz cár jelenlétében, rothadó korlát előtt. El tudjuk képzelni, hogy annak idején egy ilyen illusztris találkozót milyen protokoll előzött meg? Egy másik jelenetben vért csapolnak az egyik betegtől, amit már régen nem alkalmazott az orvostudomány abban az időben, nem is beszélve a belső terek nem korhű berendezéséről és a modern táncos jelenetről, ahol a ruhák mind anyagukban, mind formavilágukban a főúri helyett gagyi, újgazdag lakodalmas világot idéznek. A film megpróbált történelmi maradni, de a szakmaiatlanság és a finomság hiánya miatt ez nem sikerült neki. Egy laikus ingerküszöbét nem lépi át mindez, ám egy bölcsészét, egy műveltebb, nyitott szemmel járó emberét igen. Véleményem szerint az utókornak az értékeket mindig a szakma állítja elő és nem a divat. Az érték a mérték” – tette hozzá a szakember.

A művészettörténész véleményét sokan osztják a tudományos világban. Simon Thurley brit szakember korábban azt nyilatkozta az Independentnek: szomorúnak tartja, hogy az iskolából kikerült angol gyerekek alig tudnak valamit országuk történelméről, mert ezekből a pontatlan filmekből merítik legtöbb ismeretüket.

Szántó András úgy véli, hogy minden rendezőnek joga van fikciót alkotni, viszont egy komoly költségvetésből készült történelmi filmtől elvárja azt az igényességet, hogy a rendező mellett legyenek olyanok, akik jól ismerik a korszakot, és ne egy hozzá nem értő stábtag döntse el, mi jelenik meg vizuálisan. Művészettörténeti szempontból jó példaként említette Tarkovszkij Andrej Rubljovját (1966) és Miloš Formant, aki tizenöt évet dolgozott az Amadeuson (1984), a Goya kísértetei (2006) című film elkészítéséhez pedig két évtizeden át kutatott. Továbbá Martin Scorsese Casinóját (1995), ahol csak a korhű ruhákra egymillió dollárt költöttek, vagy Coppola Keresztapáját (1972), ahol a rendező újra felvetette a jeleneteket, mert utólag tudta meg, hogy a cipzárt még nem használhatták, így hiteltelen a látvány a szicíliai gyerekkori jeleneteknél.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom