A kulturális forradalom napjairól

A Zombory Klára fordításában megjelent regény alaptörténete egy kínai tanmesét idéz.

A narrátor, aki a kommunista Kínában egy közelebbről meg nem határozott időszakban járja a vidéket, hogy népszokásokat gyűjtsön, egy nap belebotlik Fu-Kujba. Az idős férfi, aki épp a földjén szánt egy ökörrel, rááll, hogy elmesélje az életét a fiatal néprajzkutatónak.

Kiderül, hogy gazdag földbirtokos családban született, ám rossz természete és játékszenvedélye miatt még azelőtt eljátszotta a családi földeket és a házat, hogy megörökölhette volna. Feleségével és gyerekeivel ezért egy kalyibába kellett húzódniuk és kemény munkával, napszámosként boldogulniuk. Ám ami az első pillanatban szerencsétlenségnek látszott, az valójában szerencse volt: a kommunista fordulat után épp a viszonylagos szegénységük menti meg őket attól, hogy bosszút álljanak rajtuk az új hatalom emberei – sőt, végül épp azt a férfit végzik ki mint „burzsujt”, aki a játékadósság fejében átvette tőlük a gazdaságot.

Miközben Csan Kaj-sek és Mao Ce-tung különféle Kína-víziói és háborúskodása milliók életét követeli, a falusiak mindebből csak annyit érzékelnek, hogy egy nap érkezik a faluba egy „brigádvezető”, és be kell szolgáltatniuk a minimális vagyonukat. Máskor rájuk parancsolnak, hogy adják be a közösbe az edényeiket, mert beolvasztják a vasat magasabb cél érdekében, majd amikor a kantinban már nem tudnak miben ételt adni az éhező embereknek – felélték a rekvirált tartalékot –, rájuk parancsolnak, hogy mindenki vegyen új edényeket.

Noha a posztszovjet történeteken szocializálódott európai olvasó voltaképp várná a kulturális forradalom és a nagy éhezés időszakának szörnyűségeit, a regényből legfeljebb az derül ki, hogy Kínában egy marék rizs is képes megmenteni egy családot. Jü Hua, pontosabban narrátora, még pontosabban az idős férfi, aki neki mesél, nem dramatizálja a sötét napokat, épp csak elmondja. Ettől keletkezik egy furcsa feszültség a szövegben – hát még amikor megtudjuk, hogy kisfia miként lett áldozattá, hogy ezután elveszítse feleségét, lányát, vejét és unokáját is –, a mindenbe belenyugvó bölcs attitűdjével visszaidézett élettörténet ugyanakkor épp a narrátor önmagával szembeni közönye, érzéketlensége okán veszít is az erejéből.

Az egyre iszonyatosabb fordulatok, halálesetek egy idő után nem váltanak már ki igazi együttérzést az olvasóból – túl soknak tűnik mindez, még ha igaz is –, amitől a szöveg különös módon nem az érzelmi érintettség, hanem az intellektuális megértés útján kezd el hatni. Épp mint a csan vagy a konfuciánus történetek, mintha Jü Hua több ezer év bölcsességére építette volna fel a kommunista Kína legvadabb időszakát bemutató regényt. Ennek a bölcsességnek egy mondatban összefoglalható lényege: akár jól, akár rosszul megy a sorod, elmúlik, végül pedig megöregszel és meghalsz, ezért nem érdemes a bölcsességen kívül bármi másra is törekedni. Ez az utóbbi konklúzió – amely a regény konklúziója is egyben – kétségtelenül hiteles. Sőt, mintegy ellenpontot is képez az apai – kereskedői – bölcsességgel, hiszen Fu-Kujnak az apja egykor azt tanította, kezdetben csak egy tojásuk volt, abból lett egy tyúk, abból ökör és abból gazdagság.

A megváltozott körülmények között mindez érvényét veszti: abban a Kínában, ahol a tulajdon bűn és a törekedés bármire a párt érdekein kívül szintúgy bűn, valóban csak a megvilágosodást lehet elérni, mást nem. Jü Hua ezt a történetet végtelenül egyszerű nyelven, egyetlen felesleges szó nélkül meséli el, ami a könyv – és a fordító – egyik legnagyobb érdeme.