Kultúra

A Rolling Stones sem lett volna New Orleans nélkül

A város története annyira összefonódott a zenével, hogy nem lehet külön várostörténetről beszélni – A film narrátora Terence Blanchard dzsessztrombitás-zeneszerző

A zene és New Orleans elválaszthatatlan, így ha valaki a városról beszél, egyben a zenetörténetről vagy épp a kortárs zenéről is beszél, ugyanígy, ha a huszadik-huszonegyedik századi zenéből bármit is érteni akar a jazztől a zoukig (karibi zenei és táncstílus), nem kerülheti meg New Orleanst.

A Rolling Stones sem lett volna New Orleans nélkül
Az amerikai fekete zenébe az összes afrikai ritmusképlet beleolvadt
Fotó: Pannonia Entertainment

Az amerikai – és azon belül, amellett spanyol, francia, fekete és indián – város nemcsak a múltban bírt meghatározó hatással a kortárs zenei életre, de ma is. Csak épp míg a jazz, a dixieland, a rhythm’n’blues és a rock’n’roll születése óta évtizedek teltek el, azt egyelőre nem tudni, hogy a jelenleg születő stílusok kavalkádjából mi lesz maradandó.

Noha kortárs jelenségeket is érint, elsősorban New Orleans zenetörténetének ered a nyomába Michael Murphy klasszikus dokumentumfilmje.

A filmben, amelynek narrátora a jazztrombitás-zeneszerző Terence Blanchard, számtalan nagy zenész tűnik fel, hol archív felvételekről, mint Louis Armstrong, Fats Domino, vagy a Neville Brothers, hol nyilatkozóként. Megszólal mások mellett Branford Marsalis és Wynton Marsalis, míg a rockzenészek közül Robert Plant, Keith Richards és Sting.

A klasszikus felépítésű dokumentumfilm első részében a rendező azt igyekszik megmutatni, hogy melyek azok a kulturális és zenei hatások, amelyek szerencsés egymásra találása révén létrejöttek a New Orleans-i stílusok.

Ezek közt elsősorban a feketék zenéjét és a karibi, kubai hatásokat kell említeni – az egyik nyilatkozó meg is jegyzi, hogy amikor először átmehetett Kubába, megdöbbent, mivel úgy látta, Santiago voltaképp New Orleans „elveszett testvérvárosa”. Egy másik zenész a helyi és a havannai ritmusképlet hasonlóságát demonstrálja, kijelentve, hogy némi változóval a kettő „ugyanaz”.

Kiderül a filmből az is, hogy mivel az egykori rabszolgákat egész Afrika területéről hurcolták el, az amerikai fekete zenébe az összes afrikai ritmusképlet beolvadt. Mivel ezek nem egyformák, nem helyes egyszerűen „afrikai” hatásról beszélni – lévén az a hatás elég sokféle.

A köztudottakon kívül a New Orleans-i zene olyan, meglepő hatásokat is magába olvasztott, mint az operett vagy az opera, a városban nyílt meg például az Egyesült Államok első operaháza.

A bluesról szólva az egyik zenész megjegyzi: „az nekünk olyan, mint a népzene”, de a gyökerei a templomi zenében vannak. Nemcsak a blueszá transzformálódott gospel, de a rock and rollá transzformálódott ragtime hazája is New Orleans.

A nyilatkozók visszaemlékeznek a hatvanas évekbeli hőskorra, ahogy mesélik, ők ugyan elmentek északra turnézni, de mivel a szállók nem fogadtak színes bőrű vendégeket, a kocsiban kellett aludniuk és átöltözniük. Ebben a rossz emlékű időszakban – amelynek visszahatásait a napokban tapasztalhatja meg Amerika – született meg a John Lennon és Paul McCartney által írt Feketerigó című szegregációellenes dal 1968-ban.

Hogy mennyire New Orleansnek köszönheti a létét a rock and roll is, arról mások mellett Keith Richards beszél, aki egy archív felvételen Fats Dominóval játszik. Ahogy mondja, „van némi különbség Fats Domino és köztem, én például 62 kiló vagyok, fehér, és nem tudok zongorázni, de ezt leszámítva olyanok vagyunk, mint a sziámi ikrek”.

Ezekben az években Cosimo Matassa stú­diójában folytak a felvételek, és noha sokan Elvist tartják a rock and roll ősatyjának, a film tanúsága szerint New Orleansben már akkor rögzítettek rock and roll típusú zenét, amikor Elvis még kiskorú volt. Számtalan sztoriból, visszaemlékezésből, bon mot-ból és zenei betétből áll össze a film, amelynek a végén a rendező visszaidézi a 2005-ös hurrikán ké­peit és az azt követő csöndet. New Orleans-ben – mesélik a zenészek – addig még soha nem volt csönd. A pusztítás után sokáig kérdéses volt, érdemes-e egyáltalán újjáépíteni a szép – inkább a francia Riviérát, mint Amerikát idéző – várost. Aztán lassan összegyűltek az innen elszármazottak és az itt maradtak egy hatalmas jótékonysági koncertre. Azóta ismét szól a zene a városban.

New Orleans: A zene városa
Amerikai dokumentumfilm, 104 perc, 2019
R.: Michael Murphy
10/7

Kapcsolódó írásaink