Filmek az ember felelősségéről

Amenábar spanyol történelmi témához nyúlt. Az idős író, Miguel de Unamuno életének utolsó időszaka és a spanyol polgárháború kitörésének éve, 1936 áll a fókuszban.

A történet a salamancai egyetemen játszódik le pár nap alatt. Franco serege bevonul a városba, tisztogatásokba kezd, a Franco-féle elgondolásokkal eleinte erősen szimpatizáló idős író pedig fokozatosan rádöbben, hogy filozófiai-erkölcsi síkon megélt értékrendszere a katonai diktatúra realitásával még akkor sem fér össze, ha közös tőről fakad. Mélyebb olvasatban többről van itt szó. A rendező parabolává tágítja a salamancai történetet, amelyben nemcsak Franco és tábornoka, Millán-Astray, valamint Unamuno összeütközése, hanem az ideák síkján élő filozófus és a háborút kirobbantó katonai-politikai hatalom különbözősége áll.

Mindez abból is látszik, hogy a későbbi köztársaságiak – jobb híján nevezzük így őket, hiszen épp ezekben a pillanatokban lett a hatalomátvétel egyik eszköze a royalista zászló és eszme Franco kezében, a film első perceiben még csak a kétféle köztársasági elképzelés közti harcról van szó –meg sem jelennek a filmben. Hogy léteznek, hogy ők képviselik a másik Spanyolország-modellt, csak onnan tudjuk meg, hogy beszélnek róluk. Értesülünk róla, hogy a köztársaságiak semmivel sem jobbak, mint Francóék, Unamuno barátja szemére hányja, hogy miként tudja elfogadni a sztálini terrort, de rendező nem foglal állást. Mintha inkább azt éreztetné, hogy a valódi szembenállás nem a kétféle ideológia, hanem az ideológiák megvalósítói és a társadalom közt áll fenn. Karra Elejalde jól játssza az idős írót, aki egyszerre bölcs és ostoba: a hosszú tizenkilencedik század reminiszcenciájaként nem érti meg, hogy a huszadik században a művész legfeljebb eszköze, de nem alakítója lehet a politikának. Amikor rádöbben a francói hatalom valódi természetére, meg akarja menteni az országot és saját lelkét – nem világos, milyen sorrendben –, de az egyetemen elmondott beszéde, amelyben a nagy spanyol összefogás mellett érvel, elkésett és az adott szituációban értelmetlen.

Igazi ellenfele a filmben nem Franco, hanem az értelmiségellenes Millán-Astray. Ő a hatalmasok háta mögött megbújó erőszakos királycsináló, a fő intrikus. A szerepért Eduard Fernández megkapta a spanyol Oscarnak nevezett Goya-díjat. Monumentális alakítással formálja meg a hatalmi dinamikák fő konspirátorát, aki mélyen gyűlöl mindent, aminek köze van kultúrához, hithez, erkölcshöz. Az író pedig, miután az utolsó pillanatban kiugrik abból, hogy a politika játékszere legyen a Spanyolországért folytatott játszmában, megérti, hogy Millán-Astray és ő semmilyen igazság mentén nem fér meg egy Spanyolország-vízióban. Az egyikük: író. A másik: katona. Az egyik humanista és a párbeszéd híve, akkor is, ha emberileg a filmben számtalanszor elbukik. A másik egyszerűen lelövi, aki útban van. Az egyik végül mindenek fölé helyezi a morált. A másik a morál nélküli erő jegyében áll. Noha Amenábar filmje nagyon szépen fényképezett munka, a sűrű dráma elviszi a történetet, mintha nem is filmet látnánk, hanem színpadi művet.

Míg Amenábar a történelmet, Belén Funes egy szomorú női sorsot helyez filmje középpontjába. Az Egy tolvaj lányának főszereplője, Greta Fernández lejátszik mindenkit a vászonról. Elképesztő színésznői alakítást nyújt a mindenki által elhagyott fiatal nő szerepében. Sara huszonéves. Kisbabájával egy nőknek fenntartott krízisszállón él. Ő gondoskodik mozgáskorlátozott öccséről is, bár a kisfiú nevelőotthonban él, rendszeresen látogatja, és mindent megtesz, hogy magához vegye. Gyermeke apja, noha anyagilag próbálja segíteni, külön él tőle, nem vállalja a házasságot. Apja épp a börtönből szabadult, Sarának inkább újabb gondot, mint segítséget jelent. A film ritmusát – bravúros rendezői megoldás – a magát halálra dolgozó Sara életének ritmusa adja. Így például annak a monoton munkának a ritmusa, ahogy az autópálya felüljáróját takarítja sorstársnőivel, ahogy futva dolgozik egy étteremben, ahogy a babakocsit megpróbálja a lépcsőn felvinni, ahogy állandóan mosakszik, hogy a rárakódott piszoktól – szimbolikus értelemben is – megszabaduljon. Apja elhagyja, férje elhagyja, de Sara, emberfeletti erővel, helytáll anyaként és dolgozó nőként is. Senki nem veszi át terheinek legalább egy részét – az egész társadalom, a család, a barátok elnézik, amint belepusztul a nem egyetlen emberre méretezett felelősségbe. A jó tempójú filmet a rendező mintha gyors sodrású folyóvá tenné az utolsó percekben. A nő, aki mindent kibírt, az utolsó pillanatban omlik össze. Belén Funes, aki a legjobb elsőfilmesnek járó Goya-díjat vette át a műért, veszélyes mutatványt végzett el hibátlanul, amikor az utolsó tíz percre időzítette a nagyjelenetet. De működik. Ezt a filmzárlatot és a Greta Fernández arcán végigfolyó könnyeket sokáig nem felejtjük el.

A legfrissebb olasz filmekből mutat be 13 alkotást november 6. és 16. között a 18. Olasz Filmfesztivál – MittelCinemaFest a budapesti Puskin moziban. A filmek egy részét Szegeden és Debrecenben, illetve távmoziban is vetítik majd. A filmek eredeti nyelven, magyar felirattal lesznek láthatók – közölték az MTI-vel a szervezők. Az idei MittelCinemaFest Francesco Bruni negyedik filmjével, a Vajon mi lesz? című alkotással nyílik meg. Látható lesz Claudio Noce filmje, a 77. Velencei Filmfesztiválon bemutatott Miatyánk című alkotás és Pietro Castellitto első rendezése, a Ragadozók. Szürreális komédia a MittelCinemaFest zárófilmje, A nélkülözhető boldogság pillanatai Daniele Luchetti rendezésében. Vetítik Gabriele Salvatores Ne félj, ha megölellek című alkotását is.