Lebstück Máriától Karády Katalinig

A Múzeumok Őszi Fesztiváljának egyik programja volt a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében a Családi titkok a tárgyak mögött II. című interaktív tárlatvezetés speciális tematika mentén, amely a közgyűjtemény állandó tárlatát mutatja be. A történelem nagy nőalakjain sorsán keresztül Berta Erika történész arra világított rá, hogyan változott a nők megítélése a 18. századtól napjainkig.

Berta Erika egy rövid középkori áttekintést követően a tárlatvezetésen elmondta, hogy hazánkban lényegében a 18. századtól kezdve foglalkoznak nőneveléssel. Ekkor érkeznek meg az angolkisasszonyok a Magyar Királyság területére, akik átadták a hölgyek számára a korban elvárt műveltséget. Az első magyar leánynevelő intézetek a 19. században jelentek meg Magyarországon, ebben a korszakban tevékenykedett Veres Pálné, a század iskolaalapító nagyasszonya, Teleki Blanka, a magyar nőnevelés meghatározó alakjaés Brunszvik Teréz, aki megalapította az első kisdedóvót 1828-ban.

A hazafias mozgalmak korában nagy hatása volt a Petőfi Sándor feleségéhez, Szendrey Júliához hasonló nemzeti érzelmű asszonyoknak, akiknek már nem csak a háztartásvezetésben, vagy a polgári szalonok szervezésében volt szerepük, hanem szellemi partnerekké, ideológiai társakká léptek elő. Ebben az időszakban a passzív rezisztencia mellett előfordult, hogy a nők a tényleges harcokban is részt vettek. Lebstück Mária volt például az első honvédnő, akit Görgei katonái árulónak hittek, annyira gyanús volt számukra egy asszony katonaruhában. Később „Károlyt”, akiről fejsérülése után derült ki, hogy valójában Mária, előléptették főhadnaggyá. (Története ismerős lehet Huszka Jenő Mária főhadnagy című operettjéből is.)
A 19. és 20. század fordulóján már nem volt kérdés, hogy a nők számára fontos-e az oktatás: megnyíltak az egyetemek a hölgyek előtt, és akár olyan sportokat is űzhettek – például biciklizhettek –, amelyeket korábban erkölcstelennek ítéltek meg. Az első világháború kitörését követően a nők dolgozni kényszerültek a férfiak távolléte miatt, ekkor indultak meg igazán azok a folyamatok, amelyek később az emancipációhoz vezettek.

MH/Katona László

A hangosfilm és a mozik elterjedésével új ideál jelent meg a magyar társadalomban a két háború közti időszakban: a filmszínésznő. Karády Katalin és például Tolnay Klári már nem csupán a férfi rajongótáborra építettek, hanem stílusukkal, gondolataikkal a nők számára is példává léptek elő. A második világháború az elsőhöz hasonlóan a túlélésről szólt mindkét nem számára, 1950-től azonban egyértelműen a politikai berendezkedés határozta meg a kor ideáljait.

A Rákosi-rendszerben elvárás volt, hogy a nők ügyes háziasszonyok legyenek, gyermeket neveljenek, dolgozzanak, és társadalmi munkát is végezzenek (jóllehet a nap akkor is csak huszonnégy órából állt, és a köznevelési infrastruktúra még korántsem volt elég fejlett.) A múzeum propagandaplakátjain látszik, hogy a munkásnőknek milyen nagy presztízsük volt, méltó társként tűnnek fel a képeken a kor szocialista férfiideálja mellett. A 1960-as, 1970-es években egyre lazultak a nőkkel szembeni elvárások, a rendszerváltást követően pedig fokozatosan eljut a társadalom a jelen korba, ahol – noha itt-ott van még tennivaló – már valódi egyenjogúságról beszélhetünk.

Az informatív tárlatvezetést időnként élőszereplős előadással szakították meg, tették még élvezetesebbé az intézmény múzeumpedagógusai, Kenesei Zsófia, Marina Eszter, Szekán Rebeka és Érsek Lajos. A korhű ruhába öltözött színészeknek akár kérdéseket is fel lehetett tenni az adott évszázad szokásairól, divatjairól. A tárlatvezetés egyik nagy tanulsága, hogy a Magyar Nemzeti Mú­zeum megunhatatlan, mindig tartogat valami meglepetést. A másik, hogy a látogatók tényleg szeretnének többet tudni történelmünk kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos nőalakjairól. A magyar történelem női narratívái iránt érdeklődők legközelebb a honfoglalás kori lányok és nők életmódjáról tudhatnak meg többet november 7-én (Nőnek való vidék? III.) a Magyar Nemzeti Múzeumban.