Kultúra

Menni vagy maradni

Az Újszínházban újra látható Zilahy Lajosnak a barna és a vörös diktatúra által is betiltott drámája, a Fatornyok – Csiszár Imre rendezésében erősen hat a darab

Zilahy Lajos Fatornyok című 1943-as darabját szeptember 25-én mutatta be az Újszínház, Csiszár Imre rendezésében. A hetven év után is erős, friss dráma műsorra tűzése a napjainkban (is) zajló kultúrharcban bátor választásnak tűnik, két okból legalább.

Menni vagy maradni
Az első felvonás komédiaként indul, hogy aztán a drámai feszültség fokozódásával komolyan záruljon
Fotó: Újszínház

Mindenek előtt a két világháború között rendkívül népszerű és termékeny alkotót, annak ellenére, hogy idejekorán fellépett a német orientáció ellen, valahol még ma is a tág értelemben vett fasiszta írók csoportjához sorolják. Pedig egyáltalán nem volt az, de erről majd később. A másik, a darabválasztás kapcsán az emberben felötlő gondolat az, hogy a jelenlegi főpolgármester egyik első (hanem a legelső) nyilatkozatában elküldte Dörner Györgynek, az Újszínház igazgatójának a selyemzsinórt. Pontosabban arra célzott, hogy hiába pályázna újból a direktorságra, abból nem lesz semmi. Dörner György tehát a maradék idejében is prés alatt van, s az ilyen, mint tudjuk, vagy megfelelni akarást, vagy éppen dacot vált ki az érintettből. Dörner direktor úr esetében a dacra szavazna mindenki, amelynek egyik formája mondjuk olyan szerzők színre vitele lenne, amelyek így vagy úgy kiestek az évtizedes kánonból, borsot lehetne velük törni a „mainstream” orra alá. Erre gondolna a felületes szemlélő a Fatornyok esetében is, holott ezt a darabot éppen hogy Magyarország német megszállása alatt tiltották be először. Aztán pedig 1947-től, a szerző emigrációjától kezdve volt indexen az összes többi művével együtt. A Fatornyokat hát nem szerette sem a barna, sem a vörös diktatúra, de valljuk be, a szerzőjével együtt a mai napig nincs az őt megillető, méltó helyén.

Ennyi eligazító bevezetés után nézzük magát a művet, amely a II. bécsi döntés után játszódik, egy középosztálybeli budapesti család kerül benne döntéshelyzetbe. Végső soron arról kell határozniuk, hogy visszatérnek az elmaradott Erdélybe, a gyökereikhez, vagy a nyolcéves koráig Németországban élő mérnök apa, Kriegs Rudolf szívének vágyát követve a feltörekvő Németországba költözik mindenki. Ahol a kémikus, robbanóanyagokkal foglakozó családfőt ráadásul pompás laboratórium és nagy anyagi megbecsülés várja a háborús szállításokban mint tudjuk erősen érdekelt I. G. Farben részéről. Nem lehet véletlen, hogy a cég megbízottai náci karlendítéssel köszönnek a szalonba belépve és onnan távozva. Az anya, Borcay Klára pedig az Öregfalván található szülői házat vásárolná vissza, ahol a legszebb éveit töltötte. Ahol a lezúduló patak erejével villamos áramot lehetne fejleszteni, s ahol egy kisebb üzem igazgatására, felvirágoztatására is felkérték Kriegs mérnököt.

Az első felvonásra beülő néző egy valóságos komédiában találja magát, egy meglehetősen amatőr festményt erősítene a falra apa és fia. És ahogyan tudjuk, hogy a színpadon megjelenő puska egyszer biztosan el fog sülni, úgy ennek a méretes tájképnek is nagy szerepe lesz a második részben. Amelynek vége, a házaspár érveinek ütközése már igazi drámai feszültségben, magaslatokon zajlik. A Jászai-díjas Viczián Ottó Kriegs mérnök úr szerepében igazán nagyszerű, de hát ezt el is várhatjuk tőle a Bizáncban, Herczeg Ferenc drámájában nyújtott alakítása és más munkái után. Timkó Eszter a feleség szerepében cseppet sem haloványabb, két egyforma átéléssel bemutatott erő, erős akarat találkozik a színpadon. Ahol helyet kér magának a Kriegsnébe kezdettől fogva szerelmes „házibarát”, a magyaros öltözékben feltűnő Kálmány Balázs is, Vass György meggyőző alakításában. A 3. emeleti színpadot megközelítő liftben még megfáradt öregemberként utazó Nagy Zoltán pedig valósággal feléled a világot jelentő deszkákon Kriegs Ottó apósának, a hajdani főispánnak a szerepében. Ő a Buddha szobrát csúf békának nevező és más humoros kiszólásokkal jelentkező nyugodtság, aki azért azt is megmondja, hogy aki a fővárosban született, annak nincs szülőhazája.

A darab aktualitása kézenfekvő, összezavarodott korunkban valóban el kell döntenünk, hogy a beígért berlini boldogulást vagy az Öregfalván várható feladatokat választjuk. A Kossuth-díjas Csiszár Imre nem nyúl bele az amúgy is erős drámába, nem aktualizálja mindenféle kiszólásokkal, tűzdeli meg azt káromkodásokkal, mindenféle mássággal. És lám, az író, a rendező és a színészek révén mégis erősen hat, él.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom