Kultúra

A magyar stílus szükségességéről

Lechner Ödön levelezése nemcsak az építész életéről, gondolatairól, hanem a korszak magyar építészeti törekvéseiről és mindennapjairól is mesél

„Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” – hirdette Lechner Ödön, a magyar szecessziós építészet legismertebb alakja.

A magyar stílus szükségességéről
A Lechner Ödön tervei alapján 1899 és 1901 között épült Posta-takarékpénztár épülete
Fotó: Wikipedia

Noha az életművét feldolgozó kötetek részletesen tárgyalják magyaros épületeinek jellegzetességeit, viszonylag keveset foglalkoznak azzal, hogy milyen sokrétű szerepet játszott a művészeti közéletben – hívja fel rá a figyelmet annak a kötetnek az előszava, amely Lechner leveleiből és közéleti írásaiból áll össze, és a közelmúltban jelent meg a Corvina kiadónál (Sümegi György: Lechner Ödön írásai). A szerkesztő jó érzékkel mind magánéleti tárgyú, mind közéleti tárgyú leveleket gyűjtött egybe, így nemcsak a szakembert ismerhetjük meg, de a magánembert is, mivel a menyasszonyának, majd későbbi feleségének, Primayer Irmának írt pársoros üzenetek éppúgy helyet kaptak a kötetben, mint a szegedi vagy a budapesti Nemzeti Színház építése kapcsán írt levél. Az utolsó egységben pedig kortársak – mások mellett Krúdy Gyula, Kós Károly, Kernstok Károly, Lyka Károly és Hauszmann Alajos – Lechnerről írt sorait olvashatjuk, így lesz teljessé a százhetvenöt éve született építész portréja.

A levelek tanúsága szerint Lechner már korán, 1868-ban foglalkozni kezdett azzal, hogyan tehető kellemesebbé a lakókörnyezet, szólt Ybl Miklóshoz fűződő kapcsolatáról – Ybl el volt ragadtatva egy tervétől, írja –, az első hosszabb levél azonban 1881-ben íródott. A kor neves magyar építészei, köztük Lechner szignálták, és arra igyekeznek rábírni Szeged városát, hogy ne bécsi építészekre bízzák a Nemzeti Színház épületét. Nem azért, mintha Fellner terve rossz lenne, hanem mert a város ilyen esetben „tartozna a bizalommal” a hazai építész szakmának, amely – versenykiírás nem lévén – így még labdába sem tud rúgni. Ugyanezek az érvek ismétlődnek meg az 1901-ben keltezett Emlékiratban is, amelyet a budapesti Nemzeti Színház ügyében írtak a szakma hazai képviselői a „Belügyminiszter Úr Őnagyméltóságához”. Itt már keményebben fogalmaznak a magyar építészek. Arra a hírre, hogy megint bécsieket bíznak meg, „a magyar művészek arcát a szégyen pírja futotta be”, hiszen micsoda dolog, hogy a nemzeti géniusz lelkesedése megteremtette a magyar színjátszást, de a magyar építészek legfeljebb külföldön találnak munkát – írják. Arról nem is beszélve, hogy „Ausztria-Magyarország nem az egész világ”, „és nem lehet senkinek az, akinek nyugat-európai műveltsége és tudása a monarchia határain túl is terjed”. A levél írói hivatkoznak a 28 éves Garnier által tervezett párizsi operára és a drezdai udvari színházra, és méltatják Ybl Miklós pesti Operaházát is, amellyel a magyar építész szakma bizonyította alkalmasságát.

Egy évvel később Lechner már „magyar építőstílusról” értekezik egy szegedi eseményen, majd 1903-ban a Jövendő című lapban. A legfőbb célja – írja –, hogy megszabadítsa a maga mesterségét a külföldi, főleg osztrák bélyegtől, akkor is, ha ellenállásba ütközik.

Egymást követik a viták, beadványok, cikkek, amelyekben Lechner következetesen egy hazai stílus megteremtése mellett kardoskodik, felhívva a figyelmet arra is, hogy „minden következő stíl egy előbbire támaszkodik”. A századelőn Lechner úgy véli, a magyar architektúrának az indiai adhat ihletet, mivel a „magyar népies motívumok analógiáját Keleten kell keresnünk”. Természetesen helyet kapott a kötetben az az 1906-os írás is, amelynek címe a fentebb már idézett „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz”.

Ahogy Lechner írja, a régi „népfajok” nem másolták le mások formáit, hanem a sajátjukból alkottak újat, később, a 19. századi szobatudósok tevékenysége idején terjedt csak el az a téveszme, hogy a maiaknak a „régi” népek formáit kell tanulmányozni és újrahasználni, Lechner szerint ez volt a „klasszicizmus hazugsága”. Mivel azonban Magyarországon a reneszánsz is éppcsak elkezdődött, amikor már a törökkel kellett viaskodni, magyar érett reneszánsz, vagy barokk egyszerűen nincs. Amiből ki lehet indulni, az a népi formakincs – a magyar modern építésznek ezt kell felhasználnia. (Figyelemre méltó, hogy ez mennyire összevág Bartók és Kodály zenei elképzeléseivel vagy a festészetben a Korniss–Vajda-féle festészeti kísérlettel.)

Helyet kapott a kötetben egy 1911-es önéletrajzi vázlat, sőt egy kecskeméti építkezés dokumentációja is.

A könyv gazdag fotóanyagában ismert épületek fotói mellett portrék, tárgyfotók, sőt karikatúrák is láthatók, például a Japán kávéház művészasztala. Lechner a többiektől – mások mellett Fényes Adolf, Szinyei Merse Pál, Csók István, Rippl–Rónai József – kissé elkülönülve ül, előtte az asztalon két üres söröskrigli áll.

Sümegi György: Lechner Ödön írásai
Sümegi György: Lechner Ödön írásai
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink