Kultúra

Beszélgetések zenéről és a világról

Herbie Hancock, Wayne Shorter és Daisaku Ikeda a dzsessz őskorától a jelenig jut el

Herbie Hancock világhírű dzsessz-zongorista, Wayne Shorter szaxofonos és zeneszerző, a fúziós dzsessz megteremtője és Daisaku Ikeda japán származású filozófus beszélget abban a kötetben, amely Önfeledt improvizáció címmel jelent meg nemrég.

Beszélgetések zenéről és a világról
Herbie Hancock (balra) szegényen nőtt fel. Wayne Shorter (jobbra) majdnem festő lett
Fotó: AFP/Jerod Harris, Emma Mcintyr

Az Ancsin Zsuzsa fordításában kiadott könyv, ahogy arra a fülszöveg felhívja a figyelmet, a leginkább egy élőszóban elhangzott hosszas baráti beszélgetés leiratának tűnik, azonban nem jellemző rá az élőbeszédben megszokott csapongás. Igencsak összeszedett, koncentrált megszólalásmód jellemzi a zenészeket és Daisaku Ikedát is, ami nem csoda, hiszen a dzsesszműfaj ugyanolyan gondolati fegyelmet kíván, mint a filozófia.

Mint minden interaktív műfaj, a zene és a beszélgetés is feltételezi a kölcsönös tiszteletet – ahogy Ikeda mondja, a valódi párbeszédhez elsősorban az szükséges, hogy az ember megismerje a beszélgetőpartnerét, időt és energiát fordítson valamiféle felkészülésre. A párbeszédben – mondja – a bizalom és a beleérző képesség a legfontosabb. Pontosan ugyanúgy, ahogy a dzsesszben, mivel a „dzsessz párbeszédből születik” – teszi hozzá Hancock.

A fejezetekre osztott kötet első részében a dzsessz születését elevenítik fel, azokat az időket, amikor az Amerikába hurcolt feketéktől még azt a jogot is megtagadták, hogy saját anyanyelvüket beszéljék vagy saját zenéjüket játsszák. Hancock, ahogy meséli, még találkozott olyan emberrel gyerekkorában, aki egykor rabszolga volt. „Ha az elnyomás bármely korban megfosztja az elnyomottakat saját nyelvüktől, a kifejezésmód új utakat talál” – mondja Shorter a dzsessz és a blues születéséről, s hozzáteszi, ez a fajta zene a maga korában nemcsak zeneként működött, hanem olyan kommunikációs kódként is, amit a rabszolgatartók nem értettek. A feketék dobszóval továbbították az üzeneteket a szomszédos farmon dolgozóknak, amit ők igen, de gazdáik nem tudtak értelmezni. Természetes volt hát, hogy a dzsesszzenészek részt vállaltak a polgárjogi mozgalmakban. A két világhírű zenész mesél a pályakezdéséről és a nehézségekről is, Hancocknak például az édesanyja spórolta össze az első zongorát a konyhapénzből, Shorter viszont eredetileg nem zenész, hanem képzőművész szeretett volna lenni, mígnem megismerte Mozartot és a klarinétot, ami első hangszere lett. Napi hat órát gyakorolt. Itt kezdődik az, amit mások „zsenialitásnak” neveznek. A japán kultúrában a zsenikultusz helyett a gyakorláson van a hangsúly, nem véletlen, hogy Ikeda hozzáteszi: „A kiválóság kulcsa az erőfeszítés” – mondja.

Aztán megint Hancock mond fontos dolgokat, például arról, hogy Miles Davis nem tűrte, hogy valaki a tetszésért játsszon. A technikai tudás nem szinonimája a művészetnek semmilyen művészeti ágban. Az igazán nagy művészethez igazán nagy ember is kell, vagy ahogy Hancock megfogalmazza a könyvben, igazán jónak csak akkor lehet lenni, ha feltárjuk magunkban „eredeti, igaz önazonosságunkat, amely végtelen bölcsességgel és együttérzéssel megáldott buddha”. (A Buddha szó, noha Európában tulajdonnévként használják, egyszerűen megvilágosodottat jelent.)

A beszélgetők néha a közelmúlt kérdéseiről is szót ejtenek, így felelevenítik a 2001. szeptember 11-én New Yorkban történteket, máskor egy új amerikai önkép szükségessége mellett érvelnek. De terítékre kerül Afrika és az afrikai zene is, sőt a dzsessz lehetséges jövője is. A Soka Gakkai Magyarország Buddhista Egyesület kiadásában megjelent könyvet a magyar olvasók többsége alighanem a zene felől fogja olvasni.

Aki kicsit is jártas a buddhista gondolkodásmódban, annak viszont nagy élményt jelenthet az is, hogy milyen máshogy állnak hozzá a beszélgetők az úgynevezett „nagy” kérdésekhez, mint az megszokott.

Kapcsolódó írásaink