Szociofotók a húszas évek Mexikójáról

Kényes műfaj a szociofotó: annak, aki egy társadalmi szegmens vagy egy zárt világ mindennapjait szeretné bemutatni, nemcsak fotózni kell tudnia, de el kell nyernie modelljei bizalmát is, el kell érnie, hogy a kamera előtt természetesen viselkedjenek és mozogjanak, máskülönben semmit sem ér a munkája.

Tina Modotti – akinek most a járvány okozta időleges zárvatartás után meghosszabbított tárlaton, szeptember tizennyolcadikáig a budapesti Olasz Intézetben láthatók a fotói – elsőrangú szociofotós és riporter lehetett, mivel az 1923 és 1927 között Mexikóban készült fényképeken nincs semmi hamis, beállított, gyanús.

Kemény, kontrasztos, néha meglepő kompozíciók kaptak helyet a két teremben, amelyek között csoportképek, portrék, csendéletek és elkapott pillanatok egyaránt akadnak, s mindegyikre jellemző egyfajta sűrítés.

A fejükön nehéz terhet cipelő, büszke tartású indián asszonyok, a munkásgyűlés hátulról fényképezett résztvevői – a fotón csak a kalapok látszanak, mégis mintha nyugtalanság hullámzana át a tömegen, amely vélhetően egy ültetvény dolgozóiból áll – és a gyerekportrék egyaránt lényeglátó fotósra vallanak, olyasvalakire, aki kerüli a barokkos felhangokat (noha Mexikóban ez adódna a környezetből), és addig csupaszítja a képet, amíg abból már nem lehet elvenni. Noha szépek a csendélet-kísérletek is (az egyik, virágokról készült munka emlékeztet André Kertész egy felvételére), nem érik el a portrék színvonalát.

De miként került az olasz fotós Mexikóba?

Ha Robert Capa és szerelme, Gerda Taro élete nemrég megért egy regényt – Helena Janeczek írta meg, s a lengyel származású szerző egyszersmind el is nyerte vele a legrangosabb olasz irodalmi elismerést, a Strega díjat –, Modotti élete is legalább színes, szélesvásznú filmre kívánkozik. Udinében született 1896-ban, teljes neve Assunta Adelaida Luigia Modotti volt. Szülei textilmunkások voltak, velük együtt emigrált az Egyesült Államokba 1920-ban, ahol varrónőként dolgozott.

Ezután színészi karrierrel próbálkozott, majd 1923-ban Mexikóba költözött Edward Weston amerikai fotóssal. Mexikóban megismerkedett Diego Riverával – akinek modellje volt –, s 1925-ben már az addigra erősen baloldali elkötelezettségű Tina fotói is szerepeltek egy csoportos kiállításon. Nemsokára mind a helyi politikai életben, mind a szellemi életben megtalálta a helyét, grafikus riporterként dolgozott, fotózott, de 1929-ben megvádolták, hogy meggyilkolt egy kubai forradalmárt.

Ugyanebben az évben Diego Rivera megrendezte az első fotótárlatot a képeiből. Letartóztatták, majd deportálták, addigra azonban már világszerte ismert fotós volt. Jobb híján visszatért egy időre Európába, megjárta a Szovjetuniót, ahol 1930-ban visszautasította a párt felkérését, hogy legyen az ötéves terv munkálatainak hivatalos fotósa. Jóban volt Gorkijjal és Eisensteinnel. Innen Párizsba költözött, majd részt vett a spanyol polgárháborúban, a köztársaságiak veresége után pedig Párizson át, hamis útlevéllel tért vissza Mexikóba, ahol visszaadták állampolgárságát, amelytől időközben megfosztották. Egy taxiban halt meg 1942-ben – megállt a szíve.

Noha Tina Modotti, ez a vakmerőségig bátor és tehetséges nő nemcsak Mexikóban fotózott, világhírnevét mégis mexikói képeinek köszönheti, köztük épp azoknak a fotóknak, amelyek most az Olasz Kultúrintézet és a budapesti Mexikói Nagykövetség együttműködé­sében Budapesten láthatók.