Kultúra

Róma és Szicília a színfalak mögött

Írónők, akiknek köpenyéből a titokzatos Elena Ferrante kilépett – Már a huszadik században is születtek meghatározó női életművek

Dacia Marainire és Elsa Morantéra körülbelül úgy tekintenek az olaszok, mint a magyarok Szabó Magdára. Mindhárman európai mércével mérve is jelentős prózaírók, akiknek nőként sok évszázad kényszerhallgatása után először adatott lehetőség irodalommá transzformálni világtapasztalatukat. Mégpedig hangsúlyosan női világtapasztalatukat – hiszen ahogy Szabó Magda Für Elise-ét sem írhatta volna meg egy férfi szerző, Marai­ni egyik legnagyszerűbb regényét, a 18. században Szicíliában játszódó Marianna Ucría hosszú életét sem valószínű, hogy ilyen érzékenységgel dolgozta volna fel egy férfi író – ha egyáltalán választott volna ilyen témát.

Róma és Szicília a színfalak mögött
Elsa Morante nagyon korán, szinte gyerekfejjel kezdett el publikálni
Fotó: AFP/Leemage Effigie

Bár az utóbbi időben a rejtélyes Elena Ferrante a legismertebb olasz író – csak azért nem írjuk, hogy írónő, mert bár valószínűleg nő, senki nem tudja biztosan, ki rejtőzik az álnév mögött, sokak szerint Anita Raja műfordító –, az olasz irodalomban a női világtapasztalat és a női szerzők már jóval Ferrante előtt megjelentek, méghozzá hangsúlyosan. Elsa Morante és Dacia Maraini a huszadik században körülbelül olyan szerepet töltött be ott, mint a magyar irodalomban Szabó Magda. Nemcsak a női hang jelent meg velük – hiszen önmagában az, hogy egy könyvet nő írt, nem érték –, de egy újfajta, addig háttérbe szorított világészlelés is. Sőt: Morante grandiózus regényében, a Történelemben minden ismert klisével szakított, amikor egy szegény tanítónő szemszögéből mesélte el a második világháborút és az azt követő éveket. (A könyv bizonyos értelemben rokon Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya című regényével, amely 1957-ben jelent meg, de erről később.)

Kettőjük közül Elsa Morante az idősebb: 1912-ben született Rómában, s ugyanott hunyt el 1985-ben. Nagyon korán, szinte gyerekfejjel kezdett el publikálni, első nagyobb sikerét egy később átdolgozott gyerekkönyvvel aratta. (A Katerina csodálatos kalandjai magyarul is megjelent Sziráky Judit fordításában.) Még a háború előtt ismerkedett meg Alberto Moraviával, akivel 1941-ben házasodtak össze, s akivel vidékre költöztek a világháborús bombázás elől. Érdekes, hogy míg ezt az élményt Moravia egy, a háború elől falura menekülő asszony sorsában dolgozta fel, Morante épp azt írta meg, milyen volt a németek és olasz fasiszták által megszállt Rómában maradni nőként.

Háborúról női szemmel

A nagyregényig azonban még jó sokat kellett várni. Előbb a Strega-díjas Arturo szigete jelent meg 1957-ben (ez magyarul is olvasható Dankó Éva fordításában). Morante teljes írói nagysága már ebben a korai műben megmutatkozott: a Nápoly melletti szigeten élő kisfiú, Arturo a narrátora a könyvnek, amelyben aprólékos, érzékeny prózában tárul fel egy intelligens, magányos gyerek felnövekedése. Apja csak néha tér haza, kezdetben egy helyi parasztember vigyáz rá, hamarosan azonban egyedül marad az ósdi házban annak valamennyi titkával együtt. A világot saját rendszere szerint kezdi el felfedezni – a szeretet nélkül, félvad módon felnőtt fiúnak azonban egész élete összeomlik, amikor apja új feleséget hoz a házhoz a fiú születésekor meghalt anya helyett, s az új feleség alig két évvel idősebb Arturónál. Kis gesztusok, filmsze­rűen élesen láttatott jelenetek, sejtetett, ki nem mondott fordulópontok mentén fokozatosan döbben rá, hogy nála hatalmasabb erők – a szerelem és a halál – játékszere, míg végül sikerül átvágnia a gordiuszi csomót, leszámolnia apjával és elkezdenie a saját életét, elmenekülve a gyerekkor egykor varázslatosnak tűnő szigetéről, amely – mint a szigettoposz általában – egyszerre jelenik meg a könyvben a védelem és a bezártság szimbólumaként.

Az író házaspár hamarosan elvált, ami be nem gyógyuló sebeket hagyott Morantéban. Rendszertelenül publikált, és az igazi nagyregényre egészen 1974-ig kellett várni. Ekkor jelent meg a Történelem, amely Olaszországban az év könyvsikere volt, és mivel Moravia és Morante William Weaver műfordítónak köszönhetően már ismertté vált az angolszász országokban is, hamarosan világsiker is követte a belföldi visszhangot. (A legutóbbi magyar kiadás 2012-ben jelent meg az Európánál, Zsámboki Zoltán fordításában.)

Dacia Maraini nagy empátiával és szeretettel állít emléket az ötvenhatos hősöknek
Dacia Maraini nagy empátiával és szeretettel állít emléket az ötvenhatos hősöknek
Fotó: AFP/Farabola Leemage

Noha Pasolini negatív kritikát közölt a könyvről – amire ráment a barátságuk –, a Történelem sok szempontból revelatív mű. Nem is feltétlenül azért, mert a hátországot ábrázolja – hiszen ilyet is írtak már –, inkább mert az Arturóban már megszokott módon olyan aprólékosan, szinte percről percre idézi meg a második világháborút Rómában átélő tanítónő mindennapjait, és úgy rajzolja fel alakját, hogy ahhoz képest Moravia hasonló hőse csupán vázlat.

A béke kevés

Morante érezhetően azonosul az asszonnyal, aki a német megszálláskor egy erőszak folytán teherbe esik, és titokban hordja ki gyermekét, hogy innentől kettőjük túlélése legyen a legfőbb cél. Emellett komplex képet rajzol a háború árnyékában élőkről: az előbb fasiszta keretlegénynek, majd partizánnak álló nagyobbik fiú, egy, a családja elvesztését feldolgozni képtelen zsidó fiú, akinek elméje a felszabadulás után borul el, a bombák közt cseperedő kisgyerek, Useppe mind szóhoz jut itt, csakúgy, mint a vendéglős, a déli menekültek, a szomszédok, a kibombázottakat fogadó hivatalnok – miközben látjuk magunk előtt a Történelem árnyékában élők kétségbeesett arcát. Jószerével azt sem tudják, ki miért harcol. Élni akarnak. Ez a nyers, állati túlélési ösztön az egyetlen, még működő képességük, amikor már mindent elvesztenek, és porosan, rongyosan, éhesen menetelnek az ideiglenes lakhelyül kiutalt közös raktár felé, hogy aztán a kényszerű összezártságban nap mint nap új, emberi csoda történjen velük.

A rettegés, amely a veszély pillanataiban emberfeletti emberséget és szolidaritást szült az olasz társadalomban – a zsidókat a katolikus klérus próbálta menteni, a partizánokat, aki tudta, segítette és bújtatta, és akinek volt valamije, megosztotta a másikkal – azonban nem ért véget 1945-ben. Aki valahogy túlélte a második világháborút, soha többé nem lesz ugyanaz az ember. Morante legjobb írói döntése, hogy a történetet nem vágja el a háború végén, mint Moravia a magáét, hanem továbbírja, hogy bebizonyítsa: a trauma nem ért véget a békekötéssel. Abban a generációban, amely ezt túlélte, örökké nyílt seb marad az 1939-től 1945-ig tartó szakasz, egyfajta soha át nem léphető szakadék. A béke kevés, amíg van emlékezet, amíg élnek a háborús reflexek. És amíg a társadalom, amely a bajban összefogott, egyfajta poszttraumás stresszel vezeti le, amit átélt. Az „utána” bizonyos értelemben nehezebb, mint a „közben”. Nem véletlen, hogy az egyik legiszonyatosabb bűnből, az erőszakból fogant angyali kisfiú – aki a háborút túlélte – csakúgy áldozatává válik a posztapokalipszisnek, mint a vagány, a partizánságot csibészségre cserélő nagyobbik fiú. A háborút túl lehet élni, de magát a „történelmet”, amely tollpiheként sodorja magával az embert, csak keveseknek sikerül – üzeni Morante, akinek könyve egyszerre megrázó, iszonyatos és szép. Utolsó regénye, az Ara­coeli 1982-ben jelent meg.

Dacia Maraini annak ellenére is kevésbé ismert Magyarországon, hogy Olaszország egyik legünnepeltebb kortárs írója. Összesen két könyvét fordították le, igaz, az egyik, a Marianna Ucría hosszú élete (Helikon, 1990, Székely Éva fordítása) igazi remekmű. A másik munka, a Jaffánál tavaly megjelent Végállomás Budapest – Lukácsi Margit fordításában – azért érdekes, mert az egyik történetszála Budapesten, az 1956-os forradalomban játszódik. (A kiadó az idén egy újabb Maraini-kötetet jelentetett meg.)

Maraini 1936-ban született Fiesoléban, számtalan regény szerzője, amelyek közül a Buio (Sötétség) megkapta a legnagyobb olasz irodalmi elismerést, a Strega-díjat.

Noha élete is kész regény – édesanyja egy szicíliai hercegnő, Topazia Alliata di Salaparuta, a második világháború családjával együtt Japánban érte kisgyerekként, ahol koncentrációs táborba hurcolták őket, később a Morantétól elvált Alberto Moravia élettársa lett, Maria Callas és Pasolini barátja, nemcsak íróként, de filmrendelkezőként is dolgozott, és számtalan filmben közre is működött –, ezen cikk keretei nem teszik lehetővé a komplett és szerteágazó eddigi életmű elemzését.

Olasz nő a magyar forradalomban

Az eddig magyarul megjelent két regény közül minden szempontból a 2008-ban írt Marianna Ucría a kidolgozottabb munka. A 18. századi Szicíliában járunk, egy ottani arisztokrata család egyik lányát adják hozzá – botrányos módon és okból – a család egy távolabbi, idős tagjához. A gyereklányként erőszakot elszenvedő Marianna megnémul, környezetével kizárólag írásban képes kommunikálni. Mivel a történetet az ő szempontjából meséli el Maraini, ez a némaság fontos szerepet kap: a világ jelei a néma nő speciális figyelme által íródnak át belső élménnyé és így olvasmányélménnyé, miközben egyre beljebb és beljebb kerülünk egy értékes, művelt, végtelenül szomorú nő lelkivilágába, aki megaláztatásai, eseménytelen élete és némasága ellenére is megtalál valamiféle boldogságpótlékot, majd zsarnoki – ám egyáltalán nem egysíkúan ábrázolt – férje halálával elnyeri a szabadságot.

A regény mindamellett, hogy hitelesen ábrázolja Szicíliát, a 18. századot és az arisztokraták életét – néhol nem véletlenül juttatva az ember eszébe Lampedusa Párducát –, szépséges próza, csakúgy, mint Lampedusáé.

A Végállomás Budapest – a kötetről írt recenziónkat lásd: A magyar forradalom egy olasz nő szemével, Magyar Hírlap, 2019. április 4. – a második világháború utáni Európa lelkiállapotát mutatja be. Azét az Európáét, amely még fel sem ocsúdott a háború és a hitleri tömeggyilkosságok sokkjából, már elszenvedi, hogy a szovjetek kiszakítják egy darabját. A két szálon játszódó történetben egy olasz lány indul el megkeresni egykori, koncentrációs táborba hurcolt játszópajtása nyomait, de nem jut el Lengyelországba, hanem Magyarországon ragad, mégpedig a forradalom kitörésének napján. Maraini – aki nemrég elragadtatással nyilatkozott Szabó Magdáról az írónő könyveinek olasz kiadásakor – nagy empátiával és szeretettel állít emléket az ötvenhatos hősöknek, könyvének különös értéke, hogy a forradalom napjainak nem az ismert eseményeit dramatizálja, hanem a hátország, a kisemberek szemszögéből mutatja be azt, ami történt.

Kapcsolódó írásaink

Shakespeare-től Máraiig

ĀA Gyulai Várszínház történetének egyik legeredményesebb és legsikeresebb évadán vagyunk túl – emelte ki lapunknak Elek Tibor, a teátrum igazgatója