Kultúra
A fekete-fehér kettősségén túl
A Frannie Langton vallomásai stílusos, elgondolkodtató és bravúrosan megírt első regény, amely aktuális társadalmi kérdéseket feszeget
A Frannie Langton vallomásai a Libri gondozásában Gázsity Mila fordításban magyarul is megjelent.
Először a barokk virágos címlap fogja meg a tekintetet, amely a valóságosnál könnyebb olvasmányt sejtet, igaz, a New York-i HarperCollinsnál tavaly kiadott változat erre még rátesz egy lapáttal: az amerikai angol kiadáson a rózsák mellett koponya is van. (A brit kiadás jóval emészthetőbb címlappal jelent meg.) Az olvasók egy része bizonyára romantikus lánytörténetre, rossz értelemben vett „női regényre” számítana. Annál nagyobb lehet a meglepetés az első oldalak után. A Frannie Langton vallomásai ugyanis kemény, stílusos, elgondolkodtató és bravúrosan megírt első kötet, amely igencsak aktuális társadalmi kérdéseket feszeget. (Viszont ezzel a címlappal és a „női regény” asszociációval minden bizonnyal jobban eladható…)
A történet a tizenkilencedik századi Jamaicában kezdődik egy cukornád-ültetvényen, ahol a rabszolgákat állati sorban tartják, egyetlen lányt, Frannie-t kivéve, akit úri szeszélyből a ház asszonya megtanít olvasni. A lány körül amúgy is akad néhány rejtély: fekete társaival ellentétben ő mulatt, de sem apja, sem anyja kilétéről nincs tudomása, amikor pedig megtanul olvasni, képtelen parancsolni saját, lázadó szellemének, amire az ültetvény történetében még nem volt példa. Noha Collins könyve felszínes olvasatban a brit és francia nevelődéstörténeteket idézi – annyira szándékosan, hogy a regényben visszatérő elem Defoe könyve, a Moll Flanders örömei és viszontagságai, amely a főhősnő kedvenc olvasmánya, csakúgy, mint Voltaire Candide-ja és Rousseau Vallomásai –, a szerző görbe tükröt is mutat a brit elődöknek, hiszen a Frannie Langton vallomásainak keserű végkicsengése épp az, hogy a tizenkilencedik század legfeljebb a fehér Moll Flanderseknek kínált nevelődési lehetőséget, a feketék, költözzenek a világ bármely pontjára, akkor is jogfosztottak maradnak a bőrük színe miatt, ha „megnevelődnek”.
Frannie-t, aki időközben a bizarr kutatásokat végző ültetvény-tulajdonos orvosi asszisztense és titkárnője lett, egy váratlan sorsfordulat repíti Londonba, ahol nemcsak az derül ki, hogy akit tulajdonosának hitt, az valójában az apja, de az is, hogy apja minden aggály nélkül egyszerűen eladta egy londoni kutatónak, aki a testvériség-egyenlőség lózungjait hangoztatja ugyan, de valójában ő sem biztos benne, hogy vajon a feketék egy „másik fajt” képviselnek-e, illetve hogy értelmi képességeik eltérnek-e egy állatétól.
Az új gazda házában Fran nemcsak arra döbben rá, hogy a „demokrácia” és a „fejlődés”, és a „tudomány” szentháromsága által meghatározott tizenkilencedik századi Londonban ugyanúgy alsóbbrendű embernek számít, mint az ültetvényen, de meglátja azt is, hogy az őt kitaszító társadalom saját tagjaival, elsősorban a nőkkel szemben ugyanígy viselkedik.
Mindenki jogfosztott itt, nemcsak a feketék: a feleség szerepében vergődő, a férje által lenézett szép, megvett árucikként kezelt nő, a konyhán agyondolgoztatott cselédek, az utcán munkáért könyörgő nyomorgók, az egzotikus állat ketrecéből kitörő fekete bokszoló, a prostituáltak a nyomor és a megalázottság megannyi változatát élik a korabeli metropoliszban.
Néha Dickens, néha a Bronte-nővérek regényeinek világa köszön vissza a lapokon, de Collinsnál nyoma sincs a romantikus szerzők megbocsájtó hajlamának. Collins pontosan és kegyetlenül visz végig azon a történeten, amelyben művelt, érzékeny, szeretetre és szerelemre vágyó fekete cselédből, akit végigrugdaltak a megaláztatás összes lépcsőfokán, reményvesztett gyilkos válik.
Hogy mindezt az akasztófa árnyékában a saját vallomását megíró főhős meséli el, egyes szám első személyben, sokat hozzátesz a történethez.
A szerző természetesen nem menti fel a gyilkost. Egyszerűen csak elmesélteti vele, miért lett azzá. A vallomás így válik vádirattá, kétségbeesett, megvilágosító és megtisztító vádbeszéddé, egy ember utolsó szó jogán elmondott tanúságtételévé.
Collinsnak jó pont jár azért is, hogy nem teremt „fekete” és „fehér” hősöket vagy antihősöket. Nincs jó és rossz oldal, a regény nem áll bele a kézenfekvőnek tűnő oppozícióba. Nem „a feketékről” szól a Frannie Langton vallomásai, épp azért nem, mert a könyv legfontosabb tanítása, hogy nincsenek „a feketék”. Emberek vannak, akik olykor áldozatok és gyilkosok egyszerre.
