Egy elfelejtett életmű nyomai

A magyar művelődéstörténet nagy adóssága, hogy helyükre tegye a női művészek által létrehozott életműveket. Örvendetes, hogy erre az utóbbi időben láthatóan van szándék, említhetjük a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett, Hölgyek palettával című 2008-as kiállítást, a Magyar Nemzeti Galéria Ország Lili-tárlatát, a Szilágyi Judit és Borgos Anna által jegyzett, a nyugatos nőírókról szóló monográfiát, és most ebbe a sorba illeszthető a Petőfi Irodalmi Múzeum Egy írónő modellt áll című kiállítása is, amely az egyik legtragikusabb sorsú magyar művész, Kádár Erzsébet életművét mutatja be.

Szilágyi Judit kurátor jó érzékkel még épp befogadható kiállítást rendezett, amelyen egyenlő súllyal szerepel Kádár Erzsébet kerékbe tört festőkarrierje néhány meglepően kvalitásos vászonnal, és a későbbi írói életmű egy-egy darabja: még a falra nyomtatott öt–tízmondatos novellarészletekből is kitűnik, hogy rendkívül letisztult nyelvezetű, jól dramatizált, erős prózával állunk szemben, amely viszont nincs benne a korszakról szóló irodalmi közbeszédben.

Kádár Erzsébet 1901. március 3-án született Aradon Csernovics Erzsébet néven. Húszévesen férjhez ment, házassága azonban rosszul sikerült, s amikor a trianoni békeszerződés következtében családja vagyonát kisajátította a román állam, egyszerre kellett menekülnie egy pokoli házasságból és Erdélyből. Menekültként érkezett Budapestre 1922-ben, és bár beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István volt a mestere, kiemelkedően tehetségesnek tartották, de amikor édesapja meghalt, félbe kellett hagynia tanulmányait. Itt tört félbe az első karrierje: a tehetséges festőnövendék innentől egy trafikban volt elárusító, és noha a húszas évek végén és a harmincas évek elején szerepelt néhány kiállításon, majd egy rövid olasz tanulmányútra is elmehetett, 1931-ben megint kényszerpályán találta magát: a Budapesti Hírlap illusztrátora lett. (A hírlapi rajzait meg is tekinthetjük egy tárlóban, sőt egy érintőképernyőn is – egyébként rendkívül jók.)

Előbb csak képaláírásokkal kísérte rajzait, majd „női” témákban már publikált is, 1935-ben egy novellájával pedig váratlanul megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Innentől rendszeresen írt a kor folyóirataiban: a Nyugat mellett a Magyar Csillag, a Tükör és a Napkelet is közölte. Önarcképét, amit 1934-ben még megfestett, már Kádár Erzsébetként szignálta. Pár évvel később, 1940-ben Baumgarten-díjat kapott, 1944-ben pedig megjelent egyetlen kötete, a Harminc szőlőskosár.

Nem lehet azt mondani, hogy elnyomták volna – legalábbis íróként. Azonban a háborús országban önfenntartó nő megélhetési kényszere, a nős Illés Endrével való bonyolult kapcsolata, majd korai halála (negyvenhat évesen hunyt el konyhai gázszivárgásban) miatt hiába a szakmai elismerés abban a szűk tíz évben, amely alatt a tehetséges fiatal festőnövendékből épp elismerni kezdett középkorú író lett, a csonkán maradt, ám így is értékes életmű úgy hullt ki a kultúrtörténészek rostáján, mintha nem is lett volna. Noha 1966-ban Vas István előszavával megjelent egy válogatás az írásaiból, soha nem került be az irodalomtörténetbe.

A festészettörténetbe a végül ki nem teljesedett életmű miatt nem is tudna bekerülni, pedig a kiállított portrék és tájképek alapján bizonyos, hogy lett volna joga erre. A PIM több mint hetvenéves adósságot törleszt a kiállítással.