Belső utazás nizzai átszállással

Röviden valami olyasmit, hogy ezek a szerzők – főleg Tóibín – képesek az intimitásnak és a köznapiságnak azt a légkörét megteremteni, amitől a történeteket az ember a magáénak érzi.

Látszólag egyszerű, valójában írót próbáló elbeszélésmód például a Brooklyné vagy a Nora Websteré, amelyben a köznapi, semmilyen történésekből bomlik ki az emberi dráma. Ezek a hősök nem hősök. És mégis.

Ebből a szempontból jellegzetesen ír könyv Emma Donoghue A rokon című regénye, amely Dudik Annamária Éva fordításában nemrég jelent meg a 21. Század Kiadónál.

A szerző Dublinban született, innen Cambridge-be került, majd a kanadai Londonba költözött – forgatókönyv-íróként leginkább A szoba című filmjéről ismert, amelyért Oscar- és Emmy-díjra is jelölték.

A rokon főhőse Noah Selvaggio nyugdíjas vegyészprofesszor. Hideg, racionális ember. Feleségét eltemette, húga is meghalt. Amikor testvére hagyatékában talál néhány, a háború alatt készült életlen fényképet, mégis foglalkoztatni kezdi a saját és családja múltja. Ezért úgy dönt, hogy vakációra indul szülővárosába, Nizzába, amelyre szinte nem is emlékszik. A háború alatt édesanyja ugyanis őt kisgyerekként Amerikába menekítette, majd követte maga is. Noah immár amerikai – vagy mégsem?

Ha a rejtélyes fényképek felbukkanása nem volna elég, kap egy hívást a gyámhivataltól is: húga rossz útra tért fia meghalt, egy kisfiú maradt utána, akinek édesanyja börtönben ül. A gyermektelen, pedáns Noah-nak tíz perc alatt kell eldöntenie, hogy elvállalja-e a tizenegy éves, problémás Michael felügyeletét. Elvállalja, de mivel nem tudja lemondani a nizzai utat, magával viszi a gyereket.

A nyolcvanéves Noah Selvaggio sorsa egyetlen pillanat alatt vesz hát annyi fordulatot, amennyit addig egész életében nem – nemcsak azt kell kiderítenie ugyanis a gyanús fotók nyomán, hogy anyja a nácikkal vagy az ellenállással kollabo­rált-e a háború alatt, de a világhírű francia fényképész nagypapa után járva Nizzában azt is, mi a saját identitása. Európai vagy amerikai?

Ráadásul ott van a mocskos beszédű, beszűkült tudatú, félrenevelt kisfiú is, akinek pszichés rendbetételére talán egy lélekgyógyítókból álló hadsereg is kevés lenne.

Emma Donoghue a kezdetekben megteremti a személyességet: a főhős szerethető, sete-suta, de van benne valami elegancia és kedvesség is. Élő embernek tűnik. A kisfiú képe életlenebbre sikerült, de nem nélkülözi a saját vonásokat – kettőjük generációs párharca, és az ízlésbeli háborúk azonban egy idő után unalmassá válnak, a végtelenített helyzetkomikum sem filmnek, sem prózának nem tesz jót.

Nem így a múltban való vájkálás: az író a regény utolsó lapjaiig fenntartja a feszültséget, és az olvasó a professzorral együtt éli át annak terhét, milyen egy nagyon szeretett anya titkaival, végül igazolt hősiességével idős emberként szembesülni.
Ez a hétköznapi hősiesség végül felemeli a köznapi történetet. Amelynek szerzője, legalábbis ami az aprólékos figyelmet, a mindennapokba rejtett nagy történeteket és a személyességet illeti, jellegzetesen dublini maradt, hiába költözött
a tengerentúlra.