Egy magabiztos idős hölgy és egy agyonkínzott díva

Egy év különbséggel készült az a két fotósorozat, amelyet most a Mai Manó Ház mutat be Coco Chanelről és Marilyn Monroe-ról. A képek készítője, Douglas Kirkland 1962-ben huszonegy napon keresztül fényképezte Coco Chanelt munka közben, aki épp egy divatbemutatóra készült. A divatikon hetvenkilenc éves volt ekkor, de erőteljes figurája mindent ural a fényképeken: Kirkland fotóinak főszereplője még akkor is ő, amikor háttérbe vonul vagy épp csak homályos alakként tűnik fel egy igazítás alatt álló ruha vagy egy modell mellett. Magabiztosságát, személyét jól kiemeli a luxusszálloda vagy épp egy geometrikus lépcsőház mint háttér, máskor a körülötte sertepertélő modellek vagy ruhát próbáló, nála jóval fiatalabb nők egyforma semmilyensége biztosítja a kontrasztot a kis termetű, nem túl szép vonásokkal bíró, öreg, de öregségében is bájos és nőies asszonynak.

Az örökösen a szája sarkában lógó cigarettával fényképezett, széles gesztusokat használó nőben Kirkland fotóin van valami egy játékos clown-ból is, mintha folyamatosan rájátszana vagy ellene is játszana a Coco Chanel-jelenségnek, önmagán ironizálva. Az erős egyéniség hibátlan megjelenítése, a személyiség átsugárzása a képeken jóval erősebb anyaggá teszi a Chanel-sorozatot, mint amilyen az egy évvel korábbi Monroe-sorozat.

A fényképész 1961-ben töltött el egy estét az amerikai sztárral a Look magazin megbízásából, és ezt ötvenöt képen örökítette meg. Noha a kiállítás kísérőszövege az Egy este Marilynnel című sorozatot „bámulatosnak” nevezi, a selyemlepedőbe tekert, különféle mesterséges pózokban és beállításokban fényképezett, sejtelmesnek szánt felvéte­lekben koránt sincs meg a töltet, az a kimondhatatlan plusz, ami a fotót művészi felvétellé teszi, mint a Chanel-sorozatban.

Marilyn Monroe természetesen gyönyörű – egy-egy közeli képen azonban ezen a gyönyörűségen átüt a tárgyiasított testű nők végtelen szomorúsága. Későbbi sorsát ismerve aligha túlzás azt állítani, hogy a „szép nőről” készült fotók közül azok a legértékesebbek, amelyeken a selyemlepedő, az árucikké tett test és ember, valamint a sztárkultusz mögött felsejlik egy kétségbeesett nő arca. Körülbelül két ilyen felvétel akad az amúgy világhírű sorozatban.

Noha a fotót mint műtárgyat és a fotó tárgyát – jelen esetben a két, teljesen eltérő habitusú, sorsú és intellektusú nőt – nem szabad összemosni, a kiállításról kijőve az ember könnyen érezheti úgy, hogy két tárlatot látott. Egy nagy fotós által készített remek anyagot Coco Chanelről, akinek kisugárzását úgy kapta el az akkor huszonéves fényképész, hogy maradandót alkotott – és egy habos, hamis fényképsort minden idők egyik legszomorúbb sorsú nőjéről, Marilyn Monroe-ról.