Kultúra

Leselkedés a restaurátorműhelyben

A nagy múzeumból sokat megtudhatunk a legfontosabb bécsi gyűjtemény működéséről

A maga egyszerűségében briliáns ötlet Johannes Holzhausené, aki a dokumentumfilm műfaját megújítva egyszerűen kihagyta a narrációt és a szakértők megszólaltatását a bécsi Kunsthistorisches Museum működésének bemutatásából.

Leselkedés a restaurátorműhelyben
Kiállításrendezés: Id. Pieter Bruegheltől a Bábel tornya kerül épp a falra
Fotó: Magyarhangya

A több mint másfél órás film – amely a friss bemutatók között érhető el a mozik zárvatartása idejére létrejött, művészfilmeket forgalmazó Cinego.hu portálon – ilyen módon a voyeurködés élményével ajándékozza meg a nézőt, aki úgy kísérheti végig a múzeum különböző részlegeinek mindennapjait mintha a sarokból leselkedne. Hol az igazgatóság ülésébe, hol a restaurátorok munkájába, hol a kiállításrendezőkébe, hol az arculatépítő menedzser és az igazgató vitájába pillanthat bele, de feltárulnak az olyan kevéssé nagyszabású projektek is, mint a hatalmas múzeumépület körüli sáv kigazolása.

A probléma ezzel a zseniális ötlettel csak az, hogy bár a néző nagyjából összerakja, ki kicsoda a filmben, és éppen hol járunk, illetve mi történik, egy idő után zavaró lesz a felvillanó képsorok szerkesztetlensége, amelyek mindenféle koncepció nélkül ömlenek ránk. Az egyik pillanatban a restaurátorok hajolnak egy molyok által megtámadott uralkodói textília fölé, a következőben, mielőtt még megtudnánk, hogy mi lett a díszes műtárggyal (és a mollyal), már egy irodában vagyunk, ahol valaki az asztala fölé hajol, és valamit csinál, amiről nem tudjuk meg, mi, aztán azt látjuk, hogy két nő ide-oda pakoltat egy azonosíthatatlan portrét a kiállításrendező munkásokkal.

Máshol komikus felhangokat kap a film, például abban a jelenetben, amikor az igazgatóság megpróbálja kitalálni, miként próbálják elfogadtatni a bécsiekkel, hogy az éves bérlet megdrágult, és azon kezdenek vitatkozni, hogy ha a harmincvalahány eurót számmal írják, milyen legyen a hármas szám betűtípusa. A legkönnyebben talán ily módon, az ironikus filmetűd felől értelmezhető A nagy múzeum – csak épp egy ironikus filmetűdhöz képest az egy óra negyven perces filmidő aránytalan. Még akkor is, ha annak, aki jól figyel, végül feltárul a világ egyik leg­ismertebb múzeumának belső logikája vagy az intézmény kiállításpolitikájának magyarázata.

„Sokkal többen jönnek be, ha kiírjuk, hogy »császári«”– hangzik el például az egyik jelenetben, máskor egy adományozás tanúi lehetünk, amikor egy idős házaspár a mú­zeumra bízza családi örökségét, néhány köszönő frázis fejében. Noha nyilvánvaló, hogy a rendező fő célja a Kunsthistorisches Museum működésének bemutatása volt és nem a gyűjteményé, sokakban felmerülhet az is, hogy abból a mérhetetlen gazdagságból, ami a régi képtárat jellemzi, szinte semmi nem látható a filmben. Csak a múzeumgyár működése. Ami persze érdekes, de a kevesebb több lett volna.

A nagy múzeum (Das große Museum)
Osztrák dokumentumfilm, 94 perc, 2014
R.: Johannes Holzhausen
10/6

Kapcsolódó írásaink

„Ezt a távot mindig le kell futni”

ĀTrianon 100. Rátóti Zoltán: Lenyűgöző volt látni, micsoda lelki odaadással készítette Apponyi ezt a beszédet – Nagy adóssága volt a színházi és filmes szakmának a méltó emlékezés

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom