Miként lett a hal Krisztus jelképe?

A kötet a Kerényi Károly- és Szilágyi János György-féle kultúrtörténeti felfogás jegyében fogant, ami miatt nemcsak az jelenthető ki, hogy témája – a korabeli hiedelmek, ceremóniák az antik forrásokban és a továbbélő szimbólumokban – miatt hiánypótló, de az is, hogy megközelítésmódja okán az.

A magyar történettudományban évtizedeken át aránytalanul kis teret kapott a szellemtörténeti megközelítés, aminek praktikus okai is vannak: még a politikatörténet és a gazdaságtörténet is veszélytelenebbnek tűnhetett a diktatúra alatt, mint a megfoghatatlan, a rokontudományok – klasszika-filológia, teológia, filozófia, művészettörténet, ikonográfia, ikonológia – felé is nyújtózó szellemtörténet, amely viszont maradéktalanul nem gyömöszölhető be a művészettörténet keretei közé sem. Emiatt európai viszonylatban annak ellenére is kevés az ilyen jellegű magyar kiadvány – ami van, az pedig jórészt hozzáférhetetlen –, hogy immár harminc éve szabad a gondolkodás.

A könyv két részből áll: míg Hoffmann Zsuzsanna az ókori mágiát és varázslást mutatja be a források tükrében Mezopotámiától az antik Rómáig, a könyv másik felében T. Horváth Ágnes az apotropaikus – bajelhárító – mágia rítusait veszi sorra. A többi között a városok és belső terek védelme, a bajelhárító és szerencsehozó tárgyak, a bajelhárító ábrák (például a szem), a gyógyítónak hitt növények és védelmezőnek hitt állatok, valamint a színek jelennek meg itt. Ami a forrásokat illeti: megdöbbentő például, hogy annak az ó-egyiptomi szokásnak, hogy leveleket írtak a halottakhoz, a huszadik században még megvolt a párhuzama: az újságok utolsó oldalain a halottaknak szóló üzeneteket tették közzé.

Nemcsak az egyiptomi, de az antik görög és latin forrásokból kibontakozó babonakörkép is lenyűgöző. Természetesen nem az átoktáblák átkai miatt, inkább azért, mert jól rekonstruálható belőle, hogy miként gondolkozott az antikvitás embere. Egy olyan korról van szó, amelyben teljes természetességgel nyilatkozott meg a transzcendens: soha senki nem tudhatta, hogy aki szembejön az úton, az isten vagy ember, az utak, a kövek, a fák, a tenger, a levegő, a vihar telítve volt a divinális jelenléttel, az istenek jóindulatát pedig, ha kell, különféle praktikákkal is meg kellett nyerni.

Az olyan egyszerű, máig ismert feliratok is, mint a római házak kapujában a „Cave canem” – Óvakodj a kutyától! –, többet jelentettek önmaguknál: ebben az esetben azt, hogy a házat a kutyák istene, Hermész védi. A házon belüli istenekkel is jó viszonyban kellett lenni: a római menyasszonyok például pénzt áldoztak a férj családja lareseinek (védőszellemeinek), ebből ered az a szokás, hogy egyes vidéken a mai napig pénzt tesznek a menyasszony cipőjébe. Máskor keresztény tartalommal töltődött fel az antik hagyomány, főleg Itáliában. A vörös korall például a görögök szerint Medusa véréből fakadt. A víz alatt növő és faformájú korallt a szemmel verés ellen hatásosnak tartották, egészen a felvilágosodás koráig odafestették Krisztus nyakába, de ekkor már Jézus gyógyító erejét szimbolizálta. A középkorban pedig a rózsafüzér egyik anyaga volt – Olaszországban máig kaphatók a korallból készült corpusok. Ugyanígy telítődött új tartalommal a hal (görögül ikhtüsz, ami a Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó szavak görög akrosztichonja): a betűszóként való használata mellett a feltámadás antik egyiptomi jelképéből lett a Krisztus-hit szimbóluma.