Kultúra

Jegyzetek egy épp elfeledni kezdett életműhöz

Szántó Piroska emlékezetének nyomában – Rekonstrukciós kísérlet a fekete-fehéren túl– Az antropomorf lényektől és növényektől az álomszerű alakokig

Érdemes egy festői életművet csak politikai szempontból vizsgálni? Egy közelmúltbeli szakmai vita kapcsán Szántó Piroska nyomába eredtünk.

Jegyzetek egy épp elfeledni kezdett életműhöz
A festő, grafikus a Vajda-féle szürrealista úton indult el
Fotó: Fortepan/Hunyady József

Vitát váltott ki nemrég az a Római Magyar Akadémián rendezett tavalyi kiállítás, amely a kommunista rendszerben tiltott és tűrt képzőművészek munkáit mutatta be. A tárlaton helyet kapott Szántó Piroska is. Vincze Ottó egy, a Sesztina Galéria egykori vezetőjeként adott interjúban a Kulter.hu oldalán úgy vélekedett: hiba, hogy Aczél György barátnője, a szocialista rendszer kitüntetettje megjelenhetett itt. Pedig Szántó Piroska legalább annyira volt áldozata, mint kegyeltje a rendszernek, művészi munkájának értékéből viszont ez nem von le semmit, mint ahogy senki életművéhez nem ad többletértéket, hogy rendszerellenes volt 1989-ig.

Szántó Piroska Kiskunfélegyházán született zsidó családban, 1913. december 7-én. Bálám szamara című önéletrajza szerint első emléke egy puskalövés. Anyja lőtte fejbe magát, miután apja elhagyta. A szerény körülmények között élő nagymamára maradtak testvéreivel együtt. Pestre kerülve belekeveredett az illegális kommunista mozgalomba, amiért nemcsak a Képzőművészeti Főiskoláról rúgták ki, de a börtönt is megjárta. A háború előtti pályaszakasz legfontosabb állomása Szentendre volt, Korniss Dezső és Vajda Lajos köréhez csatlakozott, és ottani háziasszonyának köszönheti azt is, hogy túlélte a háborút. Ő maga így emlékezik: „Negyvennégyben, mikor bejöttek a németek, Boris néni már hazaköltözött Bajótra, s onnan írta nekem ötcentis betűkkel és kevés konspirációs érzékkel a következő levelet: »Kedves Piri. Maga a nípír dólgozik. Nem akarom, hogy megőjék. Gyűjjön ide, olyen hele lesz, mint Szűzmária kötőjibe«”. Ment. Az első hónapokat így élte túl, majd Pesten bujkált. Későbbi férjét, Vas Istvánt Ottlik Géza rejtegette, ő pedig nővére későbbi férje, Korniss Dezső húgának papírjaival rejtőzött Aczél lakásában, egy nyilas őrmester társbérlőjeként. Az általában részeg nyilas parancsnoktól zsákszámra hordta el az iratokat, amelyekből életmentő papírok készültek. Amikor bejöttek az oroszok, a tömeggyilkost nem adta fel, sőt segített neki menekülni. Ez a történet az összes ellentmondásával nemcsak Szántó Piroskáé, de egy egész generációé, amelynek tagjait nem lehet kétfelé, a sötét és a világos oldalra sorolni. A háború után, hiába az illegális kommunista múlt, ő a tiltott festők, Vas István pedig a szilenciumra ítélt írók között találta magát. Hogy ennek a tiltásnak milyen hosszú távú hatásai voltak, arról elég talán annyit mondani, hogy a róla szóló internetes lexikoncikkben a mai napig az áll: „Szántó Piroska grafikus”. Holott elsősorban nem grafikus volt, hanem festő, akit sokáig arra kényszerítettek, hogy sokszorosító grafikából éljen. De maradjunk egyelőre a háború végénél: 1945-ben a Szántó Piroska Visegrádi utcai lakásán folytatott tárgyalások eredményeként alakult meg a modern magyar festészet legfontosabb fóruma, az 1948-ban betiltott Európai Iskola. Noha első önálló kiállítását 1946-ban megrendezhette, utána nem engedték kiállítani. Valószínűleg ha akart volna, se tudott volna szocreált festeni – az a Vajda-féle szürrealista út, amelyen elindult, más út volt. Ezekben az években Vas István, Ottlik Géza, Bálint Endre, Ország Lili, Korniss Dezső és társaik éhen nem haltak ugyan – illusztrációs munkát, fordítást, bábszínházi munkát, gyermekversrovatokat kínált nekik a rendszer, amely macska-egér harcot játszott velük –, de művészként nem létezhettek.

Hogy egy pályaívben milyen törést tud okozni az évekig tartó tiltás, az köztudott, ráadásul Szántó Piroskának nemcsak ezzel kellett megküzdenie, de a „Vas István felesége” szereppel is. A szürreális, antropomorf lények és növények, kukoricaszárak, a napraforgók és álomszerű alakok festőjének voltaképpeni művészi pályája és a rendszerrel, közvetve Aczéllal való „barátsága” időszaka tehát elég későn kezdődött. Akkor, amikorra más már rég feladta volna. Ez azonban csak az egyik dráma. A festőé. A másik az emberé. Az ’56-os forradalom utáni években, amikor pályája elindulhatott, megromlott addig is feszült viszonya a többi festővel Vas István miatt. Bálint Vas szemére hányta, hogy elárulta a forradalmat, Szántó Bálint szemére hányta, hogy nem veszi észre, mennyit tettek ők Aczélnál a többiekért – az igazságot csak egy alapos kutatómunka tárhatná fel. Miközben az ember vitatható döntéseket hozott, a festő dolgozott: a plé-Krisztusok, a gyerekkori Alföld, a bajóti sorozat, valamint a bibliai képek időszaka ez. A Bálám szamarában a festő mentegetőzik, hogy Vas István feleségeként írásra merte adni a fejét. Pedig a remek memoárban elképesztő dolgokat mesél el. Olyan részletek válnak láthatóvá általa és a festő szeme által, amelyekről soha senki nem számolt be rajta kívül.

Szántó Piroska, a korszak tanúja, áldozata és haszonélvezője, de elsősorban egy jó magyar festő 1998. augusztus 2-án halt meg.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom