Kultúra
Krimi, amelyben nem a bűnügy a lényeg
Asszony a tóban: máig érvényes mestermű Raymond Chandler klasszikusa – Hőse, Philip Marlowe a megkérgesedett lelkű nyomozó prototípusa
Könyveikkel egyszerre vonultak be a krimiirodalomba és a klasszikus irodalomba – elismertségük és ismertségük azonban nem egyforma mindenhol. Magyarországon a Poirot- és Maigret-történetek is nagyon népszerűek, számtalan kiadásban jelentek meg már a Kádár-kor legsötétebb éveiben is, ugyanígy a tévés feldolgozások és a sorozatok is hozzáférhetők a hetvenes évek óta.
Chandler és hőse kevesebb esélyt kapott. Annak ellenére, hogy az első Marlowe-könyvek a negyvenes években jelentek meg Amerikában, magyarra mindössze ötöt fordítottak le 1989-ig. Bár 1990-től a különféle kiadók ötletszerűen megjelentették a szerző egy-egy művét, az életműsorozatra, amely az Európánál jelent meg, a kétezres évek első évtizedéig kellett várni, s 2011-ben le is zárult. Most a 21. Század Kiadónak köszönhetően váltak újra hozzáférhetővé a kötetek.
A friss sorozatban a napokban jelent meg az 1943-ban íródott Asszony a tóban Gy. Horváth László fordításában – újraolvasva pedig nem csak azt látjuk jogosnak, hogy Chandler a fent említett triász örökös tagja, de azt is, hogy a háború idején, tehát több mint hetven éve született mű – ugyanúgy, mint Simenon munkái – erősen hajlik a széppróza felé.
Persze a történet, a krimi is elég csavaros: egy gazdag illatszergyár igazgatója rábízza Marlowe-ra, hogy kerítse elő eltűnt feleségét, akitől el akar válni. Közben egy Los Angeleshez közeli üdülőhelyen egy tóban találnak egy női holttestet. A két nő ismerte ugyan egymást, de az egyikük eltűnésének látszólag semmi köze nincs a másik halálához. Közben nemcsak a rejtélyek szaporodnak, hanem a holttestek is.
Noha Marlowe-t a szakirodalom a „hardboiled (megkérgesedett lelkű) nyomozó” krimitörténeti szakkifejezéssel illeti, és az ilyen figurák egyik ősének tartja, mint ahogy a többi történetben, ebben a könyvben is a keménylelkűség és a cinizmus mögé bújtatott érzékenység miatt keletkezik az a furcsa feszültség, amely működteti az egyes szám első személyben, tehát Marlowe monológjaként elmesélt szöveget.
Szinte rokokó érzékenységű tájleírások, mondatok, és lélektani megfigyelések váltakoznak a brutalitással, miközben a bűnügy hátterében kibontakozik a háborús Amerika elitjének élete is. Marlowe, noha cinikus és magányos, humanista és bölcs is közben – akárcsak kollégái, Poirot és Maigret –, a szórakoztató párbeszédek mögött pedig megmutatkozik mélyebb, emberi hitvallása is. A történet persze kellően rafinált és bonyolult ahhoz, hogy még a legtapasztaltabb rajongó se tudja kitalálni a megoldást – mégis, a krimi végére úgy tűnik: nem a bűnügy vagy megoldása volt itt az egyedüli fontos dolog.
Mindez csak ürügy, hogy Chandler – aki egyébként megélhetési kényszerből kezdett neki a regényírásnak, miután kettős állampolgárként a brit közszolga és az amerikai újságíró mesterségét is kipróbálta – az emberi érzelmekről és játszmákról, a szerelemről, a gyűlöletről, a gyengeségekről és a hősiességről meséljen, máig érvényesen, bölcsen. Persze kiderül, hogy ki a gyilkos. És az is, hogy ki a halott.
