Kultúra

Összecsukható kerékpár

Szuszlov íróasztalától Torontóig: Bert Bobrovniczky kanadai–magyar dizájner Kondor Béla rajziskolájába járt, és még Borsos Miklós felvételiztette az Iparművészeti Főiskolára

A Magyar Művészeti Akadémia által tavaly megrendezett, Aranydiplomások című, az Iparművészeti Főiskolán 1968-ban végzett tizenhat művész pályafutását bemutató kiállítás után kereste meg lapunkat az egyik akkori diák, Bert Bobrovniczky. Bobrovniczky Bertalan 1941-ben Magyarországon született, mára Kanada egyik vezető ipari formatervezője. A dizájnert famintakészítésről, Szuszlov íróasztaláról és a traiskircheni menekülttáborról is kérdeztük.

Összecsukható kerékpár
„Ipari tanuló lettem, elsajátítottam az akkor még létező famintakészítő szakmát”
Fotó: MH

– Levelezésünk során került szóba édesapja második világháborús szenvedése és az ötvenes-hatvanas években nem éppen előnyös családi háttere. Osztályidegenként hogyan került kapcsolatba a tervezéssel?

– Apám a Nádasdy Ferencről elnevezett huszárezred egyik századának utolsó parancsnoka volt, és 1945 február–márciusában a hadosztálya maradékával, pár száz emberrel Tolbuhin marsall III. ukrán frontjának támadását próbálta feltartóztatni, március 17-én azonban súlyosan megsebesült. Derék ukrán katonák Felsőgallánál, Tatabánya mellett bekötözték és feltették egy hadifoglyokat szállító vonatra. Sebei és vérvesztesége miatt április 26-án már szinte a halálán volt, amikor a debreceni pályaudvaron hordágyastól leadták a keletre tartó vonatról. Életrajzát amúgy el is lehet olvasni a Bene János és Szabó Péter által írt, A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938–1945 című művében (ebből kiderül: nemes bobrovniki és szentannai Bobrovniczky Tamás (1908–1983) százados két évig lábadozott, 1950-ben alezredesként nyug­díjazták, aztán 1958-ban mint osztályidegent lefokozták – P. L.) Anyámmal, nagyanyámmal és húgommal 1945 kora tavaszán Fertőboznál hagytuk el az országot, nyáron és ősszel Ausztriában egy lovas kocsi alatt laktunk, és nem volt semmi hírünk apámról. Budapestre visszakerülve a Bartók Béla úton, egy társbérleti lakásban szinte ágyrajáróként élt a család, az iskolában pedig osztályidegenként voltam nyilvántartva. Végül a József Attila Gimná­ziumban, Dobos Attila zeneszerző osztálytársaként érettségiztem, a párhuzamos osztályba járt Kő András, a Magyar Hírlap szerzője. A bizonyítványomba viszont bevezették: erkölcsi és világnézeti magatartásom miatt továbbtanulásra nem ajánlanak. Így ipari tanuló lettem, elsajátítottam az akkor még létező famintakészítő szakmát. Miközben 1959 és 1963 között Kondor Béla rajziskolájába jártam esténként.

– Az 1963-as amnesztia után, húszévesen mégis csak bekerült az Iparművészeti Főiskolára…  

– A kádári jelmondat, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jegyében 1964-ben felvettek az ipari forma szakra. Még Borsos Miklós felvételiztetett, Dózsa-Farkas András, Lengyel István és Németh Aladár is tanított. De sohasem feledtem, hogy amikor az apám osztályvezető volt a minisztériumban, 1949-ben a felette­seit egy éjszaka alatt mind elvitte az ÁVH. A később kivégzettekkel egy évfolyamon tanult a Ludovikán, volt tehát mitől tartanunk, annak ellenére, hogy a tábornokokat is rehabilitálták: 1963-ban síremléket kaptak, és a rangjukat is visszaállították. A főiskolai légkör jó volt, de az osztálytársakkal, barátaimmal politikáról és családi ügyekről nem beszélgettünk. Soha nem tudhattuk, ki besúgó, mind meg voltunk félemlítve. Úgy alakult, hogy 1966 nyarán kimehettem Münchenbe a közlekedési világ­kiállításra, így megtapasztalhattam a különbséget az ottani és a hazai élet között. Itt láttam a Borisz Paszternak könyve alapján készült, Doktor Zsivágó című filmet is, ami rendkívül nagy hatást gyakorolt rám. Egy évvel később aztán cserediákként a Szovjetunióba utazhattunk, a csoportvezető és a főiskolai párttitkár Leningrádban egy rövid vizitet is szervezett nekünk Mihail Szuszlov főideológusnál.

– Hogyan zajlott a találkozó?

– Érdemleges emlékem nem maradt róla, csak festmények rémlenek, a Brezs­nyev-kép a falon és az óriási íróasztala. Szuszlov a félhomályban ült, és halk hangon kérdezett, felettünk pedig erős lámpák világítottak – tíz-tizenöt perc volt az egész. De aztán páran meglátogathattuk a Szentpétervár melletti Gatcsinát, a palotát, voltunk Pszkovban és a Velikij Novgorod-i kolostorban is, amelynek mintájára építették fel a Kreml falait. Itt a vasútállomás mellett volt egy repülőtér is, ahol a hangosbemondó folyamatosan bömbölte, honnan érkezik gép, de mi nem láttunk leszállni egyet sem. Az ottani tapasztalatok alapján fogalmazódott meg bennem, hogy az ipari formatervezésnek itt nincs jövője.

– Emellett még mi késztette arra, hogy elhagyja az országot?  

– Az államvizsgán marxizmus-leninizmusból Rajk László és társai perét húztam – az amnesztia után azt hittem, szabadon beszélhetek. Így aztán a szóbeli feleletembe azokat a dolgokat is belefoglaltam, amelyeket apámtól hallottam. Ma már bizonyos vagyok abban, hogy ezt nem kellett volna, a főiskola párttitkára, aki egykor Ságvári Endre szerelme is volt, ha addig nem is, ezután biztosan tudta, honnan jövök. Én voltam a naiv, azt hittem, értékelni fogja az elmondottakat. A párttitkár elégtelent adott, hozzátéve, hogy amíg ő a főiskolán van, addig én nem dolgozhatok, tanulhatok ott. Értettem a szóból, és 1968. április 15-én elhagytam az országot. Úgy hallottam, hogy vonattal a Kaposvár–Zágráb útvonalon kell elindulni. Zágrábban húsvét hétfőn az esőben nekiálltam stoppolni, végül egy német rendszámú autó vett fel. A sofőr brassói szász rokonaitól jött. Mariborban meghívtam vacsorára, és elmondtam neki, miben sántikálok. Elvitt egészen Sentiljig, a szlovén–osztrák határra. Itt vártam, hátha átvisz valaki, de jöttek a határőrök, elvették a személyi igazolványomat, mondván, tudják, hogy disszidálni akarok. De én kikaptam a kezükből, aztán átugorva a határsorompón futni kezdtem, majd a senki földjén várakozó kamionok alá vetettem magam. Az osztrákok ekkorra felkapcsolták a reflektorokat, mert a német, aki idáig hozott, elmondta nekik, mire készülök. Öt napig a grazi börtönben tartottak, majd tíz-tizenkét „jugó” katonaszökevénnyel együtt a traiskircheni menekülttáborba kerültem. Itt négy hónapig vizsgálták az ügyemet, majd egyszer csak behívattak a menekültügyi hivatalba, ahol a vezető kezet fogott velem. Gróf Bissingen Rudolf volt, hadnagyként szolgált apám alatt. Politikai menedékjogot és útlevelet is kaptam, de a bécsi iparművészeti főiskolán már nem tudtam befejezni a tanulmányaimat. Azt írták szeptemberben, hogy a kvóta betelt, csak afrikai diákokat vehetnek már fel.

– Végül hogyan kötött ki Kanadában?

– Akkoriban Európából mindenáron el akartam menni. Dél-Afrikába mehettem volna, de arról nem tudtam semmit, az Egyesült Államok nem volt szimpatikus, így Kanadát választottam. Egyrészt fiatal, többnyelvű ország, és az 1967-es montreali világkiállításról hallottak is megerősítettek a döntésemben. Valamennyit „pötyögtem” angolul is, mert apám szinte kényszerített, hogy tanuljam ezt a nyelvet. A repülőutat nekem kellett fizetni, és a kézitáskámat is elveszítették, így még egy fogkefém sem volt, amikor megérkeztem. Egy kiskabátban, gyalog jártam 1968 fagyos novemberében állásinterjúkra, de hamarosan felvettek Toronto egyik legnagyobb dizájn cégéhez, amelynek a világkiállítás után sok munkája volt. Előmenetelemben nagyon nagy szerepe volt famintakészítői tudásomnak. Természetesen tudtam műszaki rajzot is olvasni, így fa helyett már fröccsöntött műanyagból is el tudtam készíteni a prototípusokat.

– Hogyan alakult a további pályája?

– Egy év múlva aztán mind a tizenkét munkatársamat elbocsátották a cégtől, nekem pedig mint legfiatalabb, legolcsóbb munkaerőnek három igazgatót is ki kellett szolgálnom, ezért a hétvégéken is dolgoztam. De terveztem is, így 1972-re akkora portfólióm lett, hogy önállósulni tudtam. Tagja lettem a Kanadai Ipari Formatervezők Szövetségének, 2002 és 2010 között a szervezet elnöke is voltam.  

– Melyik munkájára a legbüszkébb?  

– Hát a legutóbbira! Egy olyan összecsukható kerékpáron dolgozom, amelyet egy átlagos ember is könnyedén fel tud vinni az emeletre. Egy saját „ötvözetből” lenne, ami olyan, mint az üveg- vagy szénszálas technika. Egyes alkatrészei 3D-s nyomtatóval lesznek előállítva, robotok rakják majd össze, és mindenki számára megfizethető lesz. Már ha túléljük a koronavírus okozta összeomlást, és sor kerül a gyártására.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom